§ 14 §

Szombat reggel szokás szerint későn keltem, mivel hajnali egy óra körül értem haza. Felültem az ágyamban, és lassan elkezdtem pislogni, hogy tudatosuljon bennem, hogy élek. Vannak filozófusok, akik azt mondták, hogy az ébredés első pár percében a legjobb: akkor nem tudjuk, hogy kik vagyunk, hol vagyunk, miért élünk. Mit tettünk tegnap, és mit kell tennünk ma. Aztán pár másodperc, és fejbe vág a valóság.

 A fürdőszobába lépkedtem, de halkan, mivel anya még a szobájában aludt. Ilyenkor bánom, hogy nem kétszintes házban lakunk: egyetlen szülőm rengeteget dolgozik, és hétvégén szüksége van az alvásra, de nem akarok hangos lenni. A fürdőben megálltam a tükörrel szemben, és mint mindig, most is felmértem magamat. Sötét barna, szinte fekete, kócos, rövid haj, fáradt kék szemek, és nagy karikák a szemem alatt. Hatalmas pólóm a térdemig lelógott, ami anno még apáé volt, de jól esik hordani. Olyan, mintha még mindig velem lenne, este átölelne, és érezhetném az illatát. Alapjáraton egy nagyon édes illatú parfümöt használt, ugyanolyan fajta dezodorral, de sosem mondtuk meg neki, hogy ez már orrfacsaróan erős illat, mert ő szerette. Ilyenkor csak összemosolyogtunk anyuval, és éltük tovább a nyugodt, boldog életünket. Tökéletes családi idill voltunk, egészen apu diagnosztizálásáig. Gyorsan megráztam a fejemet, hogy kiverjem belőle ezeket a gondolatokat, mielőtt a szombat reggelem is sírva indul. Mosolyogva hajoltam le a csaphoz és nyitottam meg, majd a hideg vizet magamra fröcsköltem. Amikor újra kiegyenesedtem, a tükörből egy élénkebb tekintett pillantott vissza rám. Gyorsan felkaptam magamra egy egyszerű fehér pólót, az otthoni melegítőnadrágomat, és egy szürke bokazoknit az unikornisos papucsommal. Hajamat egy kócos kontyba fogtam, sminket pedig nem vittem fel. Úgyis csak anyuval fogom tölteni az egész napot, talán majd elrángatom vásárolni, meg délután jönnek a negynénémék. Az utóbbi azért fontos, mivel ők Ohioban élnek, Virginától 7-8 órányira, így évente egyszer látogatnak meg. Olyankor mindig kapok sok ajándékot, szuvenírt, ahogy anyu is. Apai ágon lévő rokonaink ők, és talán apu halála még közelebb hozott minket. Egy ötven év körüli nő, Sasha, és a férje, Brandon. Brandon volt apu bátyja, és régen rengeteget meséltek nekem a kalandjaikról, veszekedésikről, vicces eseményeikről. Várom, hogy jöjjenek, mert már a temetés óta nem találkoztunk, hisz mindenki igyekezett rendbe szedni az életét, és talpra állni egy ekkora tragédia után.

A konyhába battyogtam, és elkezdtem kávét csinálni. Odakint esett az eső, be bolt borulva, és hatalmas vihar tombolt. Még a gyenge kis fa kerítésünk is meghajlott egy kicsit. Nagyot sóhajtottam, és néztem, ahogy az új kapszulás kávéfőzőnk lefőzi nekem a kávét. Megcsináltam egy lila alapon fehér pöttyös bögrében, majd egy újabbat készítettem magamnak, az egyszínű, porcelánrózsaszín nagy bögrémbe. Elővettem a hűtőből a tejszínhabot, aztán áttáncoltam a fiókhoz, amiből a fahéjat vettem elő.  Az én poharamba több tejszínhabot és fahéjat tettem, mint anyuéba, hisz ő kevesebbel jobban szereti. Fogtam a két bögrét, és a nappali felé vettem az irányt. Leültem a kanapéra, betakaróztam, bekapcsoltam a tévét, ölembe vettem a kávémat, és a távirányítóval kapcsolgattam az adók között. Megörültem, amikor az egyik csatornán Pretty Little Liars ment, és bár a negyedik évadot adják, én meg a második végénél járok, bátran néztem. Furcsa dolgaim egyike, hogy szeretem a spoilereket, amikor másik irtóznak attól, hogy valaki előre elmondjon extra dolgokat a sorozatokról/könyvekről. A pszichológusom, bocsánat, volt pszichológusom szerint ennek oka valószínűleg visszavezethető apámhoz (mi nem?), hogy megnyugszom, ha előre tudom a végkimenetelt, ha valami előre megmondott úton alakulnak a dolgok, és békésen tudom emiatt nézni/élvezni az eseményeket.

2 évvel ezelőtt :

Anyám nem hitt bennem. Azt hiszi hogy nem tudom egyedül kezelni és feldolgozni a gyászt, és hogy szükségem van segítségre. 17 évem alatt sosem szorultam segítségre, mindent egyedül oldottam meg, és a szüleimmel. A pszichológus csak megváltoztatna, és én nem akarok dilidokihoz járni, képtelen lennék ülni egy bőrkanapén, miközben velem szemben ül egy nő/férfi, és jegyzetel. Nincs szükségem rá, egyedül is elég erős vagyok ahhoz hogy feldolgozzam a gyászt.

- Lola, ez nem akarás kérdése! Elmész a pszichológushoz, én csak neked akarok jót! - kiabált anya. A konyhapult egyik és másik oldalán álltunk, mind a ketten sírtunk.

- Nem érdekel! Leszarom, hogy mi lesz, de én nem fogok pszichológushoz menni! Nekem nem kell segítség! Maximum öngyilkos leszek - rántottam vállat, mire anyám összetört. Zokogva támaszkodott a pultnak, és én akkor váltottam. Rájöttem, hogy ez az az időszak, amikor fel kell nőnöm, ki kell lépnem a lázadó kamasz szerepéből, mert anyának szüksége van rám, és nekem is rá. Végül együtt mentünk el pszichológushoz, és együtt éltük át az egészet. De soha többet nem mondtam olyat anyának, mint akkor.

Sóhajtottam egy nagyot, majd a szemem visszatévedt a tv képernyőjére. Pár dolgot nem egészen fogtam fel a kimaradt részek miatt, de összességében a sorozatok sokszor ugyanarról szólnak végig, ugyanazok a konfliktushelyzetek, esetleg más szereplőkkel. Akaratlanul is Ezra és Aria szerepébe képzeltem magunkat Jessevel. Bár most nem beszélünk, nem keresett, nem írt, nem tudom mire számítsak. A gondolatmenetet anya szakította félbe, amikor mosolyogva lépett ki a szobájából. Letelepedett mellém a kanapéra, és együtt kávéztunk, beszéltük meg a sorozatot.

- Anya, mikor jön Sasha és Brandon? - kérdeztem, majd rá pillantottam. Hasonlítottunk: hasonló, kék szemei voltak, az arcvonásait is örököltem, kivéve a haját, ami szőkén omlott a vállára. Apa mindig azt mondta, hogy anyu úgy néz ki mint egy angyal: csodálatos és tiszta.

- 1 óra múlva - nevetett fel, mire mind a ketten felálltunk: ez az jelenti hogy kezdődhet a takarítás. Porszívóztam, beágyaztam, ablakot pucoltam, tükröt töröltem, mosogattam, és rendbe tettem a konyhát, míg anyu a ház maradékával foglalkozott. Mindezt hiper gyorsasággal tettük, így kemény 55 perc alatt, ami hihetetlen teljesítmény, végeztük is. Gyorsan a szobámba siettem, hogy felöltözzek. Mivel ez különleges alkalom, félredobtam az egyszerű, egyszínű pólóimat, és elővettem egy egyberuhát, és egy harisnyát, hogy mégse fázzak annyira. A ruhám gyönyörű, még anyától kaptam tavaly: halvány, porcelánrózsaszín árnyalat, csipkével díszítve, hátul mély kivágással, térd fölé érő szoknyarésszel. Gyorsan feldobtam magamra egy enyhe sminket, és mentem vissza a nappaliba. Anyuval leültünk, és beszélgetni kezdtünk mindenféléről.

- És kicsim, milyen a rajz tanfolyam? Mennyire tetszik? Kedves a tanárod? - kérdezgetett, mire én csak a ruhám alját kezdtem el piszkálni. Olyan rossz hazudni és eltitkolni dolgokat anyu elől, de erre még nem állok készen.

- Szuper az egész, a tanár kedves, ahogy a társaság is király - mosolyogtam a lehető legőszintébben. Anyunak boldogság terjedt szét az arcán, amitől egyből bűntudatom lett. Nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, mire egyszerre szólalt meg a csengő és a telefonom. Együtt szaladtunk az ajtóhoz, és üdvözöltük Sashaékat. Én közben vetettem egy gyors pillantást a telefonomra:

Jesse💕: Hamarosan látjuk egymást Cica. Remélem szereted a meglepetéseket😘

§ 13 §

- Csókolom Greg bácsi! - köszöntöttem boldogan a pult mögött ülő portást, akit már alig vártam hogy lássam.

- Lola, kicsi lány! Újabb festés-rajzolás, ugye? - nevetett fel, amitől felragyogott a ráncos arca. Tekintetében csak és kizárólag nyugalmat és boldogságot láttam.

- Igen, és emellett végre péntek. Előttem az egész hétvége pihenésre - sóhajtottam fel megkönnyebbülten.

- Csak óvatosan a bulizással! - nevetett rám, majd játékosan kacsintott egyet.

- Ó nem, én nem úgy értettem. Nagy valószínűséggel olvasni fogok hétvégén. Plusz jönnek a nagynénémék, meg rajzolni fogok - mosolyogtam boldogan. Kis idő múlva elköszöntem Greg bácsitól, akinek láttam az arcán hogy még beszélgetne velem, viszont nekem mennem kellett, hisz 3 percem volt 8 óráig. Elindultam felfelé a márvány lépcsőn, tovább az első emeleten lévő társalgónál, büfénél és az alvós szobánál, egészen a másodikig, ahol kicsit megálltam a lépcsőfordulóban. A szívem ezerszeres sebességgel és erővel vert, a kezem remegett, a gyomromban egy fájdalmas csomó alakult ki. Majd vettem egy mély levegőt, és felugráltam a lépcsőkön. Én voltam az utolsó aki megérkezett, így az összes szem rám terelődött. Jessere pillantottam, és mielőtt végig tudtam mérni az öltözékét, az arcára néztem, és egyből meg tudtam állapítani, hogy milyen hangulatban van.

- Lola, remélem tudod mi a véleményem a késésről - állt meg az asztal mögött, keresztbe tett kezekkel. Szeme hideg volt, és szikrákat szórt. Akaratlanul is az órámra néztem.

- Kerek egy percet késtem - az egész csoport hallgatott, Rowson döbbenten figyelt, ahogy Jesse is. Most mit hittek? Hogy nem fogok kiállni magamért? Hogy 1 perc miatt majd sírva fakadok és bocsánatért esedezem a lába előtt?

- Jó. Sétálj oda a kis emelvényre - biccentett felém, mintha egy kutyával beszélne, majd a többiek felé fordult - Ma élő emberek, testek alapján fogunk rajzolni. Mindenki minimum egyszer lesz modell, van aki többször. A késő kezdi - mondta fapofával, mogorván, szigorúan. Úgy tűnik ma nem vette be a hangulatjavító bogyókat. Nem neki kéne hisztiznie, hanem nekem. A táskámat hanyagul ledobtam a padom mellé, ezzel nagy zajt csapva. Mindenki csendben nézett, én pedig nemtörődöm stílusban odasétáltam a fa emelvényre, a fehér fal előtt. Felugrottam rá, de telitalppal, hogy még nagyobb fesztivált csináljak. Mosolyogva megfordultam, így a csoporttal szembe kerültem. Mindenki döbbenten, csodálkozva nézett, Jesse tekintetéből pedig sugárzott a figyelmeztetés, de nem érdekelt. Vigyorogva meghajoltam, és elkezdtem a műsort.

- Üdv mindenkinek. Lola Matt vagyok, bár úgyis ismertek. Apám meghalt 2 éve, és számomra az egy borzalmas időszak volt. Aláztak, földbe tiportak, mert nem védtem meg magamat. Csak tűrtem, és elfogadtam, hogy ilyenek az emberek. Viszont! - emeltem fel a hangom, és folytattam - Engem senki, ismétlem, senki nem fog megalázni 1 perc késés miatt, az egész csoport előtt - pillantottam az utolsó mondatomnál Jessere, aki magához sem tért a sokktól. Nem szólalt meg senki , én pedig ezt meguntam, szóval összecsaptam a tenyeremet, és elkiáltottam magamat hogy rajzoljunk. Szemrehányóan néztem Jessere, majd levettem a farmerkabátomat, amit még gyorsan indulás előtt felkaptam magamra, és beálltam egy pózba, amit a többieknek le kell rajzolnia. Jesse tekintetét végig magamon éreztem, ezzel pedig elkönyveltem a saját sikeremet. 

Fehér, kötött pulcsit vettem fel még indulás előtt, ami enyhén átlátszó volt, egy magas derekú, szaggatott, hosszú fekete farmerrel. A vállig érő, sötét hajamat kiengedtem, így lágy hullámokban omlott a vállamra. A szememet egy kis szempillaspirállal és fekete szemceruzával emeltem ki. Összességében ugyanolyan voltam, mint mindig, viszont most magabiztosnak, nyertesnek éreztem magam. Jesse szeméből  mintha kicsit elpárolgott volna a feszültség, mire lesétáltam a kis "színpadomról". Leültem a padomhoz, majd Mr. Peterson körbejárt a félkörben, és mindenki rajzát elemezte, ellátta a többieket tanáccsal, megmutatta, hogy melyik részt javítsák ki. Őt nézve rájöttem, hogy furcsamód a szívemhez nőtt. A sötét, selymes haja, ami valóban olyan puha mint amilyennek látszik, a kék parázsló szeme, ami a tengert juttatja eszembe, az izmos karja mellkasa, a tetoválása, ami számomra azt jelenti hogy mennyire is fontos neki a lánya, még ha ez nem is így tűnik. Amikor Jesse mögém ért, összerándult a gyomrom, ám ahelyett hogy lehajolt volna és mondott valamit, csak tovább sétált, minden különféle érintkezés nélkül. Citrusos illata az orromba kúszott, ugyanakkor most csak még távolabb éreztem magamtól, hiába voltunk egy légtérben. 

Ezek után mindenki kiment modellt állni. Jesse rám se pillantott az órán, nem volt semmi lopott pillantás, amikor pedig a rajzomat elemezte, azt is tárgyilagos hangon, rövidre zárva tette. Hiányzott, de tulajdonképpen nem is tudtam, hogy mi van közöttünk. Éjfél előtt 2 perccel összecsapta a hatalmas naplót, és a fa csigalépcsőn keresztül minden szó nélkül felment a harmadikra. Megsértődött - suttogta egy belső hang, és milyen igaza volt. Viszont én is okkal lehetek rá megsértődve, szóval meg sem próbálkoztam utána menni, inkább csak besöpörtem a táskámba a füzeteimet és ceruzáimat, majd a lépcső felé indultam. A csoport összes tagja már elment, kivéve Rowsont, aki a lépcsőbél várt rám, és nézte a szerencsétlenkedésemet a farmerkabátommal. Mire nagy nehezen felvettem, és a táskámat is a hátamra kaptam, és az emós fiú mellé siettem.

- Van kocsid? - kérdezte szigorú arccal, mire csak bámultam magam elé. Olyan álmos voltam így péntek éjfélkor, hogy nem tudtak érdekelni a körülöttem zajló események. Rowson a képembe csettintett, mire idegesen ránéztem.

- He? - szólaltam meg a lehető legkevésbé nőies és intelligens módon. 

- Csak azt kérdeztem hogy van-e kocsid, mert ha nincs akkor inkább bent kéne aludnod... - sóhajtott fel apáskodós hangnemben. A szememet forgattam.

- Van kocsim, de ha nem lenne sem aludnék bent - mondtam, miközben elkezdtünk lefele haladni a lépcsőn.

- Hát kicsi lány, ezt nagyon elhitted, de nem. Vagy hazavittelek volna, vagy itt alszol - nevetett fel, mire én egy dühös fújtatással rá hagytam, hisz tudtam, hogy ez a vita nem vezet semmire. Lesétáltunk a lépcsőkön, de én ejtettem egy kis kitérőt a büfé felé, mert úgy éreztem hogy majd' éhen halok.

- Mit akarsz kajálni? - kérdezte Rowson a hátam mögött, mire megfordultam.

- Pörköltöt. De mivel erősen kétlem, hogy van, ezért beérem egy fahéjas csigával - mosolyodtam el, mire ő is felnevetett. Én kértem, fizettem, majd folytattuk az utunkat. 

Nekem a szemem előtt megjelent anyu, az otthonom, és a pihe-puha ágyam, éppen ezért gyorsabban lépkedtem a kocsim felé. Rowsonnak adtam egy gyors ölelést, majd bepattantam az autómba, ahol egyből feltekertem a fűtést. Még utoljára a termünk hatalmas ablakaira pillantottam:

Jesse állt az ablakban, és engem nézett. 

De erős voltam, és ahelyett, hogy kiszálltam volna a járművemből, és visszasiettem volna hozzá, beindítottam a motort, és kihajtottam a parkolóból.