§ 14 §

Szombat reggel szokás szerint későn keltem, mivel hajnali egy óra körül értem haza. Felültem az ágyamban, és lassan elkezdtem pislogni, hogy tudatosuljon bennem, hogy élek. Vannak filozófusok, akik azt mondták, hogy az ébredés első pár percében a legjobb: akkor nem tudjuk, hogy kik vagyunk, hol vagyunk, miért élünk. Mit tettünk tegnap, és mit kell tennünk ma. Aztán pár másodperc, és fejbe vág a valóság.

 A fürdőszobába lépkedtem, de halkan, mivel anya még a szobájában aludt. Ilyenkor bánom, hogy nem kétszintes házban lakunk: egyetlen szülőm rengeteget dolgozik, és hétvégén szüksége van az alvásra, de nem akarok hangos lenni. A fürdőben megálltam a tükörrel szemben, és mint mindig, most is felmértem magamat. Sötét barna, szinte fekete, kócos, rövid haj, fáradt kék szemek, és nagy karikák a szemem alatt. Hatalmas pólóm a térdemig lelógott, ami anno még apáé volt, de jól esik hordani. Olyan, mintha még mindig velem lenne, este átölelne, és érezhetném az illatát. Alapjáraton egy nagyon édes illatú parfümöt használt, ugyanolyan fajta dezodorral, de sosem mondtuk meg neki, hogy ez már orrfacsaróan erős illat, mert ő szerette. Ilyenkor csak összemosolyogtunk anyuval, és éltük tovább a nyugodt, boldog életünket. Tökéletes családi idill voltunk, egészen apu diagnosztizálásáig. Gyorsan megráztam a fejemet, hogy kiverjem belőle ezeket a gondolatokat, mielőtt a szombat reggelem is sírva indul. Mosolyogva hajoltam le a csaphoz és nyitottam meg, majd a hideg vizet magamra fröcsköltem. Amikor újra kiegyenesedtem, a tükörből egy élénkebb tekintett pillantott vissza rám. Gyorsan felkaptam magamra egy egyszerű fehér pólót, az otthoni melegítőnadrágomat, és egy szürke bokazoknit az unikornisos papucsommal. Hajamat egy kócos kontyba fogtam, sminket pedig nem vittem fel. Úgyis csak anyuval fogom tölteni az egész napot, talán majd elrángatom vásárolni, meg délután jönnek a negynénémék. Az utóbbi azért fontos, mivel ők Ohioban élnek, Virginától 7-8 órányira, így évente egyszer látogatnak meg. Olyankor mindig kapok sok ajándékot, szuvenírt, ahogy anyu is. Apai ágon lévő rokonaink ők, és talán apu halála még közelebb hozott minket. Egy ötven év körüli nő, Sasha, és a férje, Brandon. Brandon volt apu bátyja, és régen rengeteget meséltek nekem a kalandjaikról, veszekedésikről, vicces eseményeikről. Várom, hogy jöjjenek, mert már a temetés óta nem találkoztunk, hisz mindenki igyekezett rendbe szedni az életét, és talpra állni egy ekkora tragédia után.

A konyhába battyogtam, és elkezdtem kávét csinálni. Odakint esett az eső, be bolt borulva, és hatalmas vihar tombolt. Még a gyenge kis fa kerítésünk is meghajlott egy kicsit. Nagyot sóhajtottam, és néztem, ahogy az új kapszulás kávéfőzőnk lefőzi nekem a kávét. Megcsináltam egy lila alapon fehér pöttyös bögrében, majd egy újabbat készítettem magamnak, az egyszínű, porcelánrózsaszín nagy bögrémbe. Elővettem a hűtőből a tejszínhabot, aztán áttáncoltam a fiókhoz, amiből a fahéjat vettem elő.  Az én poharamba több tejszínhabot és fahéjat tettem, mint anyuéba, hisz ő kevesebbel jobban szereti. Fogtam a két bögrét, és a nappali felé vettem az irányt. Leültem a kanapéra, betakaróztam, bekapcsoltam a tévét, ölembe vettem a kávémat, és a távirányítóval kapcsolgattam az adók között. Megörültem, amikor az egyik csatornán Pretty Little Liars ment, és bár a negyedik évadot adják, én meg a második végénél járok, bátran néztem. Furcsa dolgaim egyike, hogy szeretem a spoilereket, amikor másik irtóznak attól, hogy valaki előre elmondjon extra dolgokat a sorozatokról/könyvekről. A pszichológusom, bocsánat, volt pszichológusom szerint ennek oka valószínűleg visszavezethető apámhoz (mi nem?), hogy megnyugszom, ha előre tudom a végkimenetelt, ha valami előre megmondott úton alakulnak a dolgok, és békésen tudom emiatt nézni/élvezni az eseményeket.

2 évvel ezelőtt :

Anyám nem hitt bennem. Azt hiszi hogy nem tudom egyedül kezelni és feldolgozni a gyászt, és hogy szükségem van segítségre. 17 évem alatt sosem szorultam segítségre, mindent egyedül oldottam meg, és a szüleimmel. A pszichológus csak megváltoztatna, és én nem akarok dilidokihoz járni, képtelen lennék ülni egy bőrkanapén, miközben velem szemben ül egy nő/férfi, és jegyzetel. Nincs szükségem rá, egyedül is elég erős vagyok ahhoz hogy feldolgozzam a gyászt.

- Lola, ez nem akarás kérdése! Elmész a pszichológushoz, én csak neked akarok jót! - kiabált anya. A konyhapult egyik és másik oldalán álltunk, mind a ketten sírtunk.

- Nem érdekel! Leszarom, hogy mi lesz, de én nem fogok pszichológushoz menni! Nekem nem kell segítség! Maximum öngyilkos leszek - rántottam vállat, mire anyám összetört. Zokogva támaszkodott a pultnak, és én akkor váltottam. Rájöttem, hogy ez az az időszak, amikor fel kell nőnöm, ki kell lépnem a lázadó kamasz szerepéből, mert anyának szüksége van rám, és nekem is rá. Végül együtt mentünk el pszichológushoz, és együtt éltük át az egészet. De soha többet nem mondtam olyat anyának, mint akkor.

Sóhajtottam egy nagyot, majd a szemem visszatévedt a tv képernyőjére. Pár dolgot nem egészen fogtam fel a kimaradt részek miatt, de összességében a sorozatok sokszor ugyanarról szólnak végig, ugyanazok a konfliktushelyzetek, esetleg más szereplőkkel. Akaratlanul is Ezra és Aria szerepébe képzeltem magunkat Jessevel. Bár most nem beszélünk, nem keresett, nem írt, nem tudom mire számítsak. A gondolatmenetet anya szakította félbe, amikor mosolyogva lépett ki a szobájából. Letelepedett mellém a kanapéra, és együtt kávéztunk, beszéltük meg a sorozatot.

- Anya, mikor jön Sasha és Brandon? - kérdeztem, majd rá pillantottam. Hasonlítottunk: hasonló, kék szemei voltak, az arcvonásait is örököltem, kivéve a haját, ami szőkén omlott a vállára. Apa mindig azt mondta, hogy anyu úgy néz ki mint egy angyal: csodálatos és tiszta.

- 1 óra múlva - nevetett fel, mire mind a ketten felálltunk: ez az jelenti hogy kezdődhet a takarítás. Porszívóztam, beágyaztam, ablakot pucoltam, tükröt töröltem, mosogattam, és rendbe tettem a konyhát, míg anyu a ház maradékával foglalkozott. Mindezt hiper gyorsasággal tettük, így kemény 55 perc alatt, ami hihetetlen teljesítmény, végeztük is. Gyorsan a szobámba siettem, hogy felöltözzek. Mivel ez különleges alkalom, félredobtam az egyszerű, egyszínű pólóimat, és elővettem egy egyberuhát, és egy harisnyát, hogy mégse fázzak annyira. A ruhám gyönyörű, még anyától kaptam tavaly: halvány, porcelánrózsaszín árnyalat, csipkével díszítve, hátul mély kivágással, térd fölé érő szoknyarésszel. Gyorsan feldobtam magamra egy enyhe sminket, és mentem vissza a nappaliba. Anyuval leültünk, és beszélgetni kezdtünk mindenféléről.

- És kicsim, milyen a rajz tanfolyam? Mennyire tetszik? Kedves a tanárod? - kérdezgetett, mire én csak a ruhám alját kezdtem el piszkálni. Olyan rossz hazudni és eltitkolni dolgokat anyu elől, de erre még nem állok készen.

- Szuper az egész, a tanár kedves, ahogy a társaság is király - mosolyogtam a lehető legőszintébben. Anyunak boldogság terjedt szét az arcán, amitől egyből bűntudatom lett. Nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, mire egyszerre szólalt meg a csengő és a telefonom. Együtt szaladtunk az ajtóhoz, és üdvözöltük Sashaékat. Én közben vetettem egy gyors pillantást a telefonomra:

Jesse💕: Hamarosan látjuk egymást Cica. Remélem szereted a meglepetéseket😘