§ 12 §

- Ez baromi finom volt Rowson, köszönöm - mosolyogtam rá, majd illemtudóan megtöröltem egy szalvétába a számat, és az üres kínai mintás dobozokat és pálcákat a kukába dobtam. Az eső nem akart minket kímélni, és a virginiai időjárást ismerve ha egyszer elkezdi, akkor nem is fogja abbahagyni vagy egy hétig. Szóval sajnos el kell búcsúznom a rövidnadrágoktól, ruháktól, rövidujjú pólóktól és szoknyáktól, mert végérvényesen is itt az ősz.

- Matt, hazavigyelek vagy kocsival jöttél? - kérdezte Rowson kedvesen, miközben nem nézett rám, hanem a telefonját babrálta.

- Vigyél haza kérlek! Jesse hozott el az autósmoziból... Ahol... Mindegy, szóval nincs kocsim - makogtam össze vissza, de a sok dolog mellett, Rowsonban még azt bírom hogy nem feszegeti a kényes témákat. Elmondom ha el akarom, vagy ha készen állok rá, de ő nem fog kényszeríteni.

Az előszobában lévő hatalmas tükör elé sétáltam, és megnéztem magamat. Sötét barna, szinte már fekete hajam kissé begöndörödött az esőtől, kék szemeimet már semmi smink nem takarta. Jesse fekete, hatalmas pólója volt rajtam, amit nem tűrtem be a rövid farmernadrágomba. Úgy néztem ki, mint aki már jópár napja nem zuhanyozott, és csak éli az unalmas életét. A hajamat a fülem mögé kotortam, így láthatóvá téve a rengeteg kis fülbevalómat. Mosolyogva konstatáltam, hogy ha hazaérek, anyám semmit sem fog észrevenni rajtam, maximum egy kis fáradtságot. De semmiképpen sem fogja megtudni azt, hogy Cooper Holen majdnem megerőszakolt az autójában.

- Mehetünk? - lépett mögém Rowson, majd megrezegtette a kocsikulcsot a kezében. Elnevettem magam.

- Van egy olyan érzésem hogy ki akarsz dobni - mosolyogtam őszintén, mire ő is elnevette magát.

- Bírlak Matt, de most tényleg ki akarlak dobni, mert jön hozzám valaki... - mondta, majd zavartan megvakarta a tarkóját, és bele is pirult a mondatába.

- Ohh, értem én - kacsintottam rá mire unottan a szemét forgatta - Akkor induljunk!

Nevetve elkezdett kifelé tolni az ajtón, majd elengedett hogy bezárjon maga után. Én addig akaratlanul is a szomszéd ház felé fordultam. Az emós srác természetesen észrevette, azért a vállamnál fogva átfordított, hogy az autója felé nézzek.

- Nem is ismered, Matt - sóhajtott fáradtan, majd a kocsija felé kezdtünk el sétálni a zuhogó esőben. Mind a ketten bepattantunk, és csak néztük, ahogy veri az ablakot az eső. A műszarfalat kezdtem el piszkálni.

- Lehet hogy nem ismerem. De... Rövid idő alatt olyan érzéseket váltott ki belőlem mint még senki, érted? Alig egy hete ismerjük egymást, de már érzek iránta valami különlegeset... Tudom, fura, meg külső szemmel borzasztó, hogy egy 19 éves lány egy 34 éves pasival, de már nem tudok mit tenni - sóhajtottam gondterhelten, a sírás határán állva.

- Ezek szerint ma nem jössz festeni? - kérdezte nevetve, mire dühösen rákaptam a tekintetemet.

- Ez nem vicces Rowson!

- Jó jó, csak kérdeztem - emelte fel a kezét védekezően, majd gyújtást adott a kocsira. A fejemet a hideg üvegnek döntöttem, és úgy néztem kifelé, amikor elhaladtunk Jesse háza előtt. Tudtam, hogy ez még egy elég bonyolult menet lesz, féltem is hogy mi vár rám a jövőben.

Nyugat-Virgina szép hely. Apám választotta hogy ide költözzünk. Csodálatos ember volt, tele kalandvággyal, nyitottsággal és élettel. Fogta a térképet, felénk mutatta, és felkiáltott, hogy költözünk. Érdeklődött az ismeretlen felé, azt mondta hogy csak egyszer élünk és ezt ki kell használnunk. Járjunk világot, szegjünk szabályokat, szeressünk őrülten, és csak azokra szánjunk időt akiket szeretünk. Mindig őszinte volt, és sosem tudott volna senkinek sem ártani. Azt viszont senki sem gondolta volna, hogy neki fog ártani a rák, és még idő előtt elhagy minket. Hiába volt ez már 2-3 éve, még mindig túl élénk a kép, ahogy a kórházi ágyán sírtam, és azon gondolkodtam, hogy az élet igazságtalan. A legcsodálatosabb embert veszi el tőlem, és így már nem lehet ott a szalagavatómon, nem gratulálhat az érettségimhez, vagy az egyetemi felvételimhez, nem lehet ott majd az esküvőmön, nem tarthatja a kezében az unokáját, és nem öregedhet meg anyuval. Nem nézheti tovább velem a parkban lévő tónál a lótuszvirágokat, és nem láthatta hogy az ő emlékére meg ezt a virágot magamra is tetováltattam.

- Matt, itt vagy még? - szakította félbe a gondolkodásomat egy hang. Ijedten felkaptam a fejemet és ránéztem, mire felnevetett.

- Csak annyit akartam közölni hogy megérkeztünk - mondta, mivel még az autókázás elején ledaráltam neki a címünket.

- Anyám meg fog ölni - néztem ki a kocsi ablakán a házunk fehér falaira, és zöld zsalus ablakaira, meg a a rengeteg színes muskátlira, miközben még mindig zuhogott az eső.

- Ez esetben örülök hogy ismerhettelek Matt. Igazán jó barát voltál, és nem ezt a sorsot érdemelted. Most pedig nézz rám, hogy valami szépet is láss halálod előtt - mondta tettetett komolysággal, de láttam a szemén hogy nevet. Én is elnevettem magam, majd kiugrottam az esőbe, és berohantam a házba. A kulccsal babráltam egy darabig, majd végül be tudtam jutni az otthonomba.

- Itthon vagy anya? - kiáltottam el magamat az előszoba közepén. Mivel egyszintes a házunk, így szerencsére csak egy emeletet kellett átkutatnom. Anyut a konyhában találtam, épp teát iszogatott a bárpultnál egy könyv társaságában.

- Hogyhogy nem dolgozol? - kérdeztem tőle érdeklődve, mire csak egy komor pillantást kaptam. Ezek szerint nem túl fényes a helyzetem.

- Hamarabb hazajöttem, hogy megtudjam hogy hol volt a lányom tegnap este óta, amikor ugyanis nem volt hajlandó hazafáradni... - sóhajtott egyet, majd intett, hogy üljek le mellé. Elmeséltem neki mindent, az elejétől a végéig, kisebb átírásokkal kiszínezve. A történetem alapján például nem a tanárom vitt haza, hanem egyből Rowson, és nála maradtam egészen idáig. Újra rádöbbentem, hogy mennyi dolog történhet ilyen kis idő alatt.

- Értem kincsem, de akkor is jelezned kellett volna nekem. Halálra aggódtam magam, ez a Cooper gyerek meg már az elején sem volt szimpatikus - sóhajtott újra, majd a kezével megdörzsölte a homlokát.

- Tudom anya, sajnálom. Viszont jól vagyok, és ez a lényeg - mosolyogtam rá.

- És az egyetem? - nézett rám összeráncolt szemöldökkel, mire elővettem a legaranyosabb tekintetemet.

- Ha már itt tartunk... Kéne egy igazolást írnod - motyogtam, mire anya hirtelen elmosolyodott.

- Rendben kicsim, de most menj és öltözz át. Jut eszembe! Ez kinek a pólója? Richardé? - fura volt, hogy anyu a keresztnevén szólítja Rowsont, egyáltalán nem szoktam meg.

- Igen. Az övé - hazudtam mint a vízfolyás, ugyanakkor ez rettentő rossz érzés volt, hisz anyunak nem igen hazudtam eddig, most viszont egyszerre elég sokat.

- De vigyázz vele! Nem minden fiú egyenes, nehogy ugyanaz legyen mint Cooper Holennel! - kiáltotta utánam a szobába.

- Anya, emiatt nem kell aggódnod! - üvöltöttem vissza, hisz nálunk már csak így megy a kommunikáció. Egyik ordít, a másik visszaordít.

A szekrényemből kikaptam egy tiszta pólót, nadrágot és fehérneműt, a hajamat megmostam és begöndörítettem, de sehogy sem szabadultam a tudattól, hogy mi vár rám este, a tanfolyamon.

Az biztos hogy izgalmas menet lesz.