§ 13 §

- Csókolom Greg bácsi! - köszöntöttem boldogan a pult mögött ülő portást, akit már alig vártam hogy lássam.

- Lola, kicsi lány! Újabb festés-rajzolás, ugye? - nevetett fel, amitől felragyogott a ráncos arca. Tekintetében csak és kizárólag nyugalmat és boldogságot láttam.

- Igen, és emellett végre péntek. Előttem az egész hétvége pihenésre - sóhajtottam fel megkönnyebbülten.

- Csak óvatosan a bulizással! - nevetett rám, majd játékosan kacsintott egyet.

- Ó nem, én nem úgy értettem. Nagy valószínűséggel olvasni fogok hétvégén. Plusz jönnek a nagynénémék, meg rajzolni fogok - mosolyogtam boldogan. Kis idő múlva elköszöntem Greg bácsitól, akinek láttam az arcán hogy még beszélgetne velem, viszont nekem mennem kellett, hisz 3 percem volt 8 óráig. Elindultam felfelé a márvány lépcsőn, tovább az első emeleten lévő társalgónál, büfénél és az alvós szobánál, egészen a másodikig, ahol kicsit megálltam a lépcsőfordulóban. A szívem ezerszeres sebességgel és erővel vert, a kezem remegett, a gyomromban egy fájdalmas csomó alakult ki. Majd vettem egy mély levegőt, és felugráltam a lépcsőkön. Én voltam az utolsó aki megérkezett, így az összes szem rám terelődött. Jessere pillantottam, és mielőtt végig tudtam mérni az öltözékét, az arcára néztem, és egyből meg tudtam állapítani, hogy milyen hangulatban van.

- Lola, remélem tudod mi a véleményem a késésről - állt meg az asztal mögött, keresztbe tett kezekkel. Szeme hideg volt, és szikrákat szórt. Akaratlanul is az órámra néztem.

- Kerek egy percet késtem - az egész csoport hallgatott, Rowson döbbenten figyelt, ahogy Jesse is. Most mit hittek? Hogy nem fogok kiállni magamért? Hogy 1 perc miatt majd sírva fakadok és bocsánatért esedezem a lába előtt?

- Jó. Sétálj oda a kis emelvényre - biccentett felém, mintha egy kutyával beszélne, majd a többiek felé fordult - Ma élő emberek, testek alapján fogunk rajzolni. Mindenki minimum egyszer lesz modell, van aki többször. A késő kezdi - mondta fapofával, mogorván, szigorúan. Úgy tűnik ma nem vette be a hangulatjavító bogyókat. Nem neki kéne hisztiznie, hanem nekem. A táskámat hanyagul ledobtam a padom mellé, ezzel nagy zajt csapva. Mindenki csendben nézett, én pedig nemtörődöm stílusban odasétáltam a fa emelvényre, a fehér fal előtt. Felugrottam rá, de telitalppal, hogy még nagyobb fesztivált csináljak. Mosolyogva megfordultam, így a csoporttal szembe kerültem. Mindenki döbbenten, csodálkozva nézett, Jesse tekintetéből pedig sugárzott a figyelmeztetés, de nem érdekelt. Vigyorogva meghajoltam, és elkezdtem a műsort.

- Üdv mindenkinek. Lola Matt vagyok, bár úgyis ismertek. Apám meghalt 2 éve, és számomra az egy borzalmas időszak volt. Aláztak, földbe tiportak, mert nem védtem meg magamat. Csak tűrtem, és elfogadtam, hogy ilyenek az emberek. Viszont! - emeltem fel a hangom, és folytattam - Engem senki, ismétlem, senki nem fog megalázni 1 perc késés miatt, az egész csoport előtt - pillantottam az utolsó mondatomnál Jessere, aki magához sem tért a sokktól. Nem szólalt meg senki , én pedig ezt meguntam, szóval összecsaptam a tenyeremet, és elkiáltottam magamat hogy rajzoljunk. Szemrehányóan néztem Jessere, majd levettem a farmerkabátomat, amit még gyorsan indulás előtt felkaptam magamra, és beálltam egy pózba, amit a többieknek le kell rajzolnia. Jesse tekintetét végig magamon éreztem, ezzel pedig elkönyveltem a saját sikeremet. 

Fehér, kötött pulcsit vettem fel még indulás előtt, ami enyhén átlátszó volt, egy magas derekú, szaggatott, hosszú fekete farmerrel. A vállig érő, sötét hajamat kiengedtem, így lágy hullámokban omlott a vállamra. A szememet egy kis szempillaspirállal és fekete szemceruzával emeltem ki. Összességében ugyanolyan voltam, mint mindig, viszont most magabiztosnak, nyertesnek éreztem magam. Jesse szeméből  mintha kicsit elpárolgott volna a feszültség, mire lesétáltam a kis "színpadomról". Leültem a padomhoz, majd Mr. Peterson körbejárt a félkörben, és mindenki rajzát elemezte, ellátta a többieket tanáccsal, megmutatta, hogy melyik részt javítsák ki. Őt nézve rájöttem, hogy furcsamód a szívemhez nőtt. A sötét, selymes haja, ami valóban olyan puha mint amilyennek látszik, a kék parázsló szeme, ami a tengert juttatja eszembe, az izmos karja mellkasa, a tetoválása, ami számomra azt jelenti hogy mennyire is fontos neki a lánya, még ha ez nem is így tűnik. Amikor Jesse mögém ért, összerándult a gyomrom, ám ahelyett hogy lehajolt volna és mondott valamit, csak tovább sétált, minden különféle érintkezés nélkül. Citrusos illata az orromba kúszott, ugyanakkor most csak még távolabb éreztem magamtól, hiába voltunk egy légtérben. 

Ezek után mindenki kiment modellt állni. Jesse rám se pillantott az órán, nem volt semmi lopott pillantás, amikor pedig a rajzomat elemezte, azt is tárgyilagos hangon, rövidre zárva tette. Hiányzott, de tulajdonképpen nem is tudtam, hogy mi van közöttünk. Éjfél előtt 2 perccel összecsapta a hatalmas naplót, és a fa csigalépcsőn keresztül minden szó nélkül felment a harmadikra. Megsértődött - suttogta egy belső hang, és milyen igaza volt. Viszont én is okkal lehetek rá megsértődve, szóval meg sem próbálkoztam utána menni, inkább csak besöpörtem a táskámba a füzeteimet és ceruzáimat, majd a lépcső felé indultam. A csoport összes tagja már elment, kivéve Rowsont, aki a lépcsőbél várt rám, és nézte a szerencsétlenkedésemet a farmerkabátommal. Mire nagy nehezen felvettem, és a táskámat is a hátamra kaptam, és az emós fiú mellé siettem.

- Van kocsid? - kérdezte szigorú arccal, mire csak bámultam magam elé. Olyan álmos voltam így péntek éjfélkor, hogy nem tudtak érdekelni a körülöttem zajló események. Rowson a képembe csettintett, mire idegesen ránéztem.

- He? - szólaltam meg a lehető legkevésbé nőies és intelligens módon. 

- Csak azt kérdeztem hogy van-e kocsid, mert ha nincs akkor inkább bent kéne aludnod... - sóhajtott fel apáskodós hangnemben. A szememet forgattam.

- Van kocsim, de ha nem lenne sem aludnék bent - mondtam, miközben elkezdtünk lefele haladni a lépcsőn.

- Hát kicsi lány, ezt nagyon elhitted, de nem. Vagy hazavittelek volna, vagy itt alszol - nevetett fel, mire én egy dühös fújtatással rá hagytam, hisz tudtam, hogy ez a vita nem vezet semmire. Lesétáltunk a lépcsőkön, de én ejtettem egy kis kitérőt a büfé felé, mert úgy éreztem hogy majd' éhen halok.

- Mit akarsz kajálni? - kérdezte Rowson a hátam mögött, mire megfordultam.

- Pörköltöt. De mivel erősen kétlem, hogy van, ezért beérem egy fahéjas csigával - mosolyodtam el, mire ő is felnevetett. Én kértem, fizettem, majd folytattuk az utunkat. 

Nekem a szemem előtt megjelent anyu, az otthonom, és a pihe-puha ágyam, éppen ezért gyorsabban lépkedtem a kocsim felé. Rowsonnak adtam egy gyors ölelést, majd bepattantam az autómba, ahol egyből feltekertem a fűtést. Még utoljára a termünk hatalmas ablakaira pillantottam:

Jesse állt az ablakban, és engem nézett. 

De erős voltam, és ahelyett, hogy kiszálltam volna a járművemből, és visszasiettem volna hozzá, beindítottam a motort, és kihajtottam a parkolóból.