§ 2 §

Magabiztosan lépkedtem 7:20-kor Virginia belvárosi része felé, hátamon egy fekete, bőr hátizsákkal, fülemben fülhallgatóval. Barna, szinte már fekete, vállig érő hajamat kibontva hagytam, kék szemeimre is csak szempillaspirált és szemceruzát vittem fel. Amikor már vagy 5 ugyanolyan, emeletes házakkal és hatalmas üveg ablakos épülettel teli utcát megtettem, a kezemre pillantottam, amire tollal felfirkantottam indulás előtt az úticélt. Egy győztes mosollyal konstatáltam, hogy megtaláltam a nekem kellő épületet. Még csak 7:30 volt, szóval egy fél órával korábban értem ide, mint kéne. Mr. Peterson nem tudom hogy fog erre reagálni.

Felnéztem az előttem tornyosuló épületre. A sok üveg épület közül kitűnt a vörös téglás falával, és a fehér, fa zsalukkal, régi, törött ablakokkal. Első gondolatom az volt, hogy eltévedtem, csak aztán jobban megnéztem magamnak az épületet, és a már messziről érződő festékszag igazolta a tájékozódó képességemet. Fülemből kirántottam a fehér bogyókat, ezzel megszakítva a The Neighbourhood Sweather Weather számát. Rántottam egyet a táskám szíján, és felmentem a lépcsőn, be a portán. Egy idős, kedvesen mosolygó úrral találtam magam szembe.

- Csókolom! - üdvözöltem egy őszinte mosollyal az arcomon.

- Szép estét kishölgy! Miben segíthetek? - kérdezte kedvesen.

- Öhm... Én Mr. Petersonhoz jöttem, éjjeli rajz tanfolyamra, de ha minden igaz csak 8-kor kezdődik.

- Igen kedvesem, jó helyen jársz. Fel kell menned a második emeletre, ott csak egy nagy terem van, meg fogod találni. Az első emeleten van a társalgó, és a büfé, emellett az éjjelisek néha itt szoktak aludni, ezért egy lakrész is be van rendezve. A harmadik emeletre tilos felmenni, az ott Mr. Peterson birodalma. Ha valaki ezt megszegi, azonnal kicsapja innen. Oda csak az mehet fel, akit maga Mr. Peterson visz fel, de ilyesmi eddig egyszer sem fordult elő - mosolyodott el az öreg úr, akinek a névtábláján a Greg név szerepelt.

- Köszönöm szépen a segítséget! - intettem neki, és elindultam a második emeletre. Lassan szedtem a csiszolt márvány lépcsőfokokat, miközben mindent alaposan megnéztem magamnak.

A második emeleten tényleg csak egy nagy térség volt. Körkörösen volt elrendezve, rajzbakokkal. Az ismertetőben az is benne volt, hogy tulajdonképpen ez egy rendes éjjeli tagozatos iskola, tehát felvételikbe meg hasonlókba szintén beleszámít, rendes iskolai tanulmányként. Ezért is kell komolyan venni ezt az egészet.

6 pad helyezkedett el egy félkörben. Középen egy hatalmas asztal állt, tele papírokkal, vásznakkal, bontott és bontatlan festékes üvegekkel, és ecsetekkel, szétszórt ceruzákkal. Valószínűleg ez a tanári asztal. A terem többi részében festőállványok és különböző asztalok voltak, egyeseken tárgyak. Aztán észrevettem az egyik falnál egy kis dobogó-félét, ami mögé egy fehér vászon volt kifeszítve , és a dobogó előtt lámpák sorakoztak. Ezek szerint modellek alapján is fogunk rajzolni.

Aztán ami még izgatta a fantáziámat, az a fából készült csigalépcső volt, ami a plafonon keresztül vezetett valahova. A harmadik szint.

Azon kaptam magam, hogy még mindig csak állok a lépcső tetején, így inkább a padokhoz sétáltam, és kiválasztottam az egyiket, ami a félkör legszélén helyezkedett el. Letettem a pad mellé a táskámat, és elhelyezkedtem a székemen. Lejjebb csúsztam, és a pad szélét kezdtem el piszkálni. Még senki nem érkezett meg, bár ez érthető, hisz még mindig csak 7:44 volt.Mivel már nem tudtam magammal mit kezdeni, a terem leghátsó falához sétáltam, ahova temérdek szebbnél szebb rajz és festmény volt kilógatva. Némelyik absztrakt, nonfiguratív képet ábrázolt, viszont volt ami embereket, tájképet, esetleg csendéletet tartalmazott. Egyik színes volt, a másik grafit. Volt amit pasztellkrétával alkottak meg, volt olyan amit ceruzával, festékkel, vagy esetleg olajjal. Az összhatás nagyon tetszett. Az egész fal tele volt velük, csak az ablakoknak maradt hely.

- Igazából ezeknek a műveknek az alkotóik már rég a szakma sikeres emberei. Kortárs művészek sokasága ered erről a helyről - szólalt meg a hátam mögül egy hang. Ijedten fordultam meg a tengelyem körül.

Azt hittem ott helyben halok meg. Egy harmincas éveiben járó férfi állt velem szemben, tőlem pár lépésre. Fekete, göndör haja volt a feje tetején, két oldalt egy picit rövidebbre vágva. Átható, tengerkék szemei engem mértek fel, míg én őt. Fehér, laza szabású pólója hiába volt bő, a karizmain megfeszültek, és ez a fehér anyag épp annyira volt fehér, hogy tökéletesen átüssön a széles mellkasa, vékony csípője, és a kockái. De nem viccelek... Olyan kockákat még életemben nem láttam. Nem volt túlságosan kigyúrva, épp annyira, hogy lássa az ember, hogy nem kevés edzés van e mögött a test mögött. Laza, háromnegyedes farmergatyája sok helyen ki volt szaggatva, és még az alsónadrágja alja is kilátszódott egy vékony csíkban.

Mielőtt teljesen lejárattam volna magam, kitisztítottam a fejemet, és magabiztosan néztem az előttem álló férfit. Meglepően telt, rózsaszín ajka egy lusta mosolyra húzódott, ami miatt ismeretlen melegség áradt szét a testemben. Közelebb lépett felém, így az orromat megcsapta a cigaretta, mentol és fahéj illata, ami meglepően kellemes volt.

Kezét nyújtotta.

- Jesse Peterson. Diákoknak Mr. Peterson - nézett rám kedvesen, ám tekintélyt parancsolóan.

- Lola Matt - ráztam vele kezet. Kézfogása erős, és határozott volt, pont mint az enyém. Egymás kék szemeit néztük, de az övé határozottan szebb volt.

- Nos, Lola, nem szeretem, ha korábban, vagy később jönnek. Igyekezz betartani minden szabályt. Gyere pontosan, vigyázz, hisz itt minden érték. Harmadik emelet tiltott zóna. Én csak Mr. Peterson vagyok, nincs semmilyen Jesse. Maximum betegség miatt lehet alkalmat kihagyni. Ha nagyon elfáradnál, vagy a többiek, akkor az első emeleten van egy közös hálószoba, 6 ággyal. Remélem értjük egymást - nézett rám, viszont a rideg, hideg kék tekintetétől, amivel hirtelen szembe találtam magam, megijedtem. Talán csak hangulatember. Ne vedd magadra Lola! Csak egy rossz napja van.

- Megértettem - mondtam határozottan, mire szigorú arcvonásokkal bólintott egyet, és visszament a harmadikra. A csigalépcsőről még visszapillantott rám. Enyhe borosta fedte az arcát, ami még férfiasabbá tette őt.

A fejemet lehajtva sétáltam vissza a padokhoz, miközben az agyam ezerrel kattogott. Talán valami rosszat mondtam? Végül inkább annyiban hagytam a dolgot, és néztem, ahogy a többi öt ember beszállingózik a terembe. Igazából egyikünk sem állt fel, hogy megismerje a többit, szóval mindenki elfoglalta a helyét, és vártuk Mr. Petersont. Aki, pontban 8 órakor lépett be a terembe.

- Kedves mindenki! - kezdte, majd elmondta a többieknek is a szabályokat, amik itt uralkodnak. Tekintetemmel az övét kerestem. Látni akartam azokat a káprázatosan szép kék szemeit.

- Szóval, kezdjük egy gyors bemutatkozással, mivel a minden nap 8-kor kezdünk és 12-kor végzünk, szóval sok időt fogtok ti hatan együtt tölteni - mondta a maga mély, határozott hangján.

A padok másik felében kezdődött a bemutatkozás, de senki sem ragadt meg. Mindenki unalmas személyiségnek tűnt, bár ezt utálom magamban, hogy első benyomásra ítélek. Viszont amikor a mellettem a érő sráchoz értünk, felkaptam a fejemet. Egy emós fiú volt, talán 20 év körül.

- Richard Rowson vagyok, 24 éves. Azért érkeztem ide, hogy grafikus legyek, ez minden álmom. A szüleim nem élnek. Emós vagyok, ami alapjáraton nem egyenlő azzal, hogy az illető buzi, de én tényleg meleg vagyok. Csak gondoltam szólok, mielőtt elindulnának a pletykák, és elítélnétek - fejezte be a mondandóját, amit még Jesse, illetve Mr. Peterson is leesett állal figyelt. Jobban megnéztem magamnak a srácot. Barna, szemébe lógó haja csak az egyik szemét engedte látszódni, ami pedig teljesen fekete volt.

Csak arra lettem figyelmes, hogy mindeni engem néz, és vár, hogy elkezdjem a dumát.

- Lola Matt vagyok, 19 éves egyetemista. Az UOAV-n tanulok, és festő szeretnék lenni. Anyámmal élek együtt Virginia kertvárosi részén. És nem ítélem el a melegeket - fejeztem be, az utolsó mondatot szándékosan a mellettem ülő srácnak címezve.

- Jesse Peterson vagyok, diákoknak csak Mr. Peterson. 34 éves létemre van energiám, és fiatalosnak érzem magam. Mint valami felpörgött Duracell-nyuszi. Családom, feleségem nincs. Mindenem a munkám, és a nőknél amúgy is válogatós vagyok. A lényegre visszatérve: Érezzétek jól magatokat a tanfolyamon! - fejezte be, majd elkezdte az órát. Az asztalára pillantott, valamit írt, majd egy pillanatra, épphogy csak egy másodpercre felnézett rám. Kék szemei fogva tartották az enyémet, és nem akart elengedni.

Mikor rájöttem, hogy mit is csinálok, elpirulva hajtottam le a fejemet.

Miért? Miért pont egy nálam 15 évvel idősebb tanár váltja ki ezt belőlem?