§ 9 §

Pénteken mellette keltem. A hajam az arcomba lógott, Jesse pólója összegyűrődött a derekamon, ahol a póló tulajdonosának a keze pihent. Mindegy egyes porcikánk egymáshoz simult: éreztem az Ő szívverését, az egyenletes lélegzetvételét, a szuszogását, és a kockás hasát is éreztem a hátamhoz simulni. Kirázott a hideg, amikor rájöttem, hogy mennyire azt akarom, hogy minden reggel így ébredjek. Ebben, a kis, otthonos bordó szobában, fehér takarókon és párnákon az egyetlen ember mellett, aki pár nap alatt képes volt körülöttem mindent felforgatni. Óvatosan megfordultam, nehogy felébresszem a szuszogó kékszeműmet. A redőny miatt pöttyökben esett be a fény a szobába, és világított meg minket. Végignéztem Jesse arcát, vonásait. Amikor alszik talán még gyönyörűbb, a kiugró állcsontjával, enyhe borostájával, és kócos hajával. Göndörség már nincs benne, mint az elején volt, helyét selymes, egyenes, fekete tincsek vették át. Dús, piros ajkai enyhén elnyíltak, és számomra csodálatos látványt nyújtott. Majd hirtelen észrevettem valamit a tarkójánál, ami eddig elkerülte a figyelmemet. Óvatosan felültem, és megtámasztottam magam az egyik kezemmel.  Kissé ráhajoltam, és próbáltam kivenni a tetoválás részleteit. Egy római szám volt vízszintesen a nyaka környékén.

MMXVI. I. XXV.

A következő pillanatban egy rántást éreztem: Jesse meglökte a kezemet, amin épp támaszkodtam, így a hasára estem. Én átlósan feküdtem rajta, fejem az ő feje fölött, miközben végig vigyorgott. Tettetett morcossággal rácsaptam a mellkasára, ám mielőtt az ülésemen célba ért volna, Jesse megállította a csuklómat.

- Milyen harcias ma reggel valaki - mondta rekedtes hangon, de a mosolyt az arcáról semmivel sem lehetett volna letörölni. A gödröcskéi teljesen elvonták a figyelmemet, így a tetoválásról teljesen megfeledkeztem.

- Neked is jó reggelt - nyújtottam rá a nyelvemet, mire a kék tekintete eggyel sötétebb, meleg kék árnyalatot vett fel.

- Baba, ezt ne csináld még egyszer, mert az önkontroll nem tartozik az erősségeim közé - kacsintott, majd felugrott az ágyból, és a fürdőbe sétált. Egyedül maradtam az ágyon, és hát mit tesz ilyenkor egy normális lány? Természetesen átgurultam az ő oldalára, fejemet a párnába fúrtam, aminek erős Jesse-illata volt, magamra húztam a takarót, ami szintén ugyanazt az aromát árasztotta, és mélyeket lélegeztem.

❇

Régen sok gond volt velem, főleg apám halála után. Anya nem egyezett bele a lótuszvirág tetoválásomba, de én csak azért is megcsináltam, mert szükségem volt rá. Ott, a tetoválószalonban azt éreztem, hogy erős vagyok, stabil és magabiztos, és hogy túl fogok lépni a gyászon, és tökéletes életet építek fel, amilyet apa is akarna nekem. Ám amint hazaértem összezuhantam. Elég sok minden történt abban az időben. Depressziós lettem, ami miatt pszichológushoz jártam. Rengetegszer voltam beteg. Anorexiás lettem, és 40 kg-ra fogytam 17-18 évesen. Nem beszéltem senkivel, bezárkóztam. Még rajzolni se rajzoltam. Anyum kétségbeesetten próbált nálam mindent megpróbálni. Aztán volt egy fordulópont, amikor az ajtón túl meghallottam anya telefonbeszélgetését.
"Nem tudom mit tegyek... Anyaként kudarcot vallottam Linett... Nem, még mindig nem... Hát épp ez az! Az apja sem örülne ha így látná. Nem lenne rá büszke. Lola mindig is erős lány volt, de most olyan, mintha mindenkinek csalódást okozna..."

Itt változtam meg. Újra a régi lettem, hisz a régi akartam lenni. Anya újra mosolyogva nézett rám, nekem meg kezdett minden a helyére billenni.

❇

- Jesse - kezdtem, amint visszadőlt mellém az ágyba, csakhogy most én voltam az ő helyén.

- Tessék Cica - fordult felém, így mind a ketten az oldalunkon feküdtünk. Kék szemei csillogtak, sötét haja még kócos volt az este után.

- Mi az a szám a tarkódon? Mit takar? - kérdeztem óvatosan. Ám sejthettem volna, hogy mikor kell befognom. Nem ismerem régóta Jesset, nem kellett volna az életében vájkálnom. A szeme jegessé változott, arca merev lett, és semmi érzelmet nem hordozott. Elkapta a pillantását.

- Semmi közöd hozzá. És azt hiszem ideje menned - mondta ridegen, mire csak felnevettem. Visszatért a régi Jesse Peterson. Ennyi kellett neki, és már visszatért a régi énje. Baromira fájtak a szavai, hiszen azt hittem hogy szeret. Hülye vagy Lola. Egyszer sem mondta neked hogy szeret. 

Kiugrottam az ágyból, és úgy ahogy voltam, Jesse boxerére felkaptam a farmeromat, és a pólóját le sem véve indultam el kifelé, de nem felejtettem el rácsapni a hálószoba ajtaját. Szó nélkül léptem le, majd miután kiléptem a kapun, hatalmasat koppantam. Merthogy nekem nincs kocsim. Csütörtök este Cooper Holen autójával mentünk a moziba, majd onnan Jesse hozott el ide, a házához. Bassza meg.

Mielőtt erre Jesse is rájönne, sietősen elkezdtem lépkedni az erdővel körülvett úton. Baromi hideg volt, látszott a lehelletem, és mivel Jesse pólója rövidujjú volt, semmit sem segített. A táskámból előkaptam a dzsekimet, és összehúztam magamon. Közben az agyam pörgött. Anyunak meg kell magyaráznom, hogy hol voltam, és nem lehet mentség hogy a rajztanáromnál. Szarvasveszélyt jelző tábla itt mellettem. Jesse valamit nagyon titkol előlem azzal a tetoválással, bárcsak tudnám hogy mit. Talán valamelyik szülő... Tiszta narancssárga és barna levél minden, a fákon már nincsenek falevelek, és az ég szürke. Esni fog. Kidobott. Jesse egyfolytában más és más arcát mutatja. Van amikor kedves, van amikor törődő, aztán egyszer csak lobbanékony, könnyen feldühíthető, és tábolságtartó lesz. Erre gondolva egy könnycsepp gördült le az arcomon. Nem tudtam merre megyek, mivel az erdő hatalmas, az út kanyargós, és egy árva járda, vagy tábla nincs, és még csak nem is ismerős itt semmi. Dühös voltam Jessere, dühös voltam Cooperre, Rowsonra is, bár ő nem tett semmit. De legfőképp magamra haragudtam. 

Volt régen egy srác, aki több mint egy évig bejött, talán még kilencedikben, és ha valami kedveset mondott, utána mindig írta vagy mondta, hogy "elhitted". Akkor nem volt vicces, de mostmár csak nevetek rajta. Mert ilyenek az emberek. Kiszámíthatatlanok, és hazudnak. Hazudnak az érzéseikről, hazudnak a válaszokról és magyarázatokról, hazudnak a múltjukról és vágyaikról. Senki sem őszinte. Dühösen futni kezdtem, csakhogy nem az út mentén, hanem az erdőben. Rohantam, mint aki menekül, de inkább saját magam elől, az emberek és a problémák elől menekültem. Na meg a hülye érzéseim elől, amit egy nálam 15 évvel idősebb tanár iránt táplálok. Rájöttem, hogy az UOAV -ra már nem fogok beérni, így a mai tanítást ellógom. Anyunak extra hosszú magyarázattal tartozom. A lábam alatt ropogott a sok-sok falevél, és én csak szlalomoztam össze-vissza, cél nélkül. Levezettem a dühömet, és mindent, ami bennem tombolt. Megálltam, éa kifújtam a levegőt. Egy fánál leereszkedtem, és leültem az avarba. Még mindig hideg volt, és az esőfelhők vészesen közeledtek, de nem érdekelt.

- Nem jó dolog tanárba beleszeretni. Tapasztalatból mondom. Ebből az ördögi körből nem fogsz kikerülni egyhamar - szólalt meg egy hang tőlem jobbra, mire ijedten odakaptam a fejemet.

- Te meg mit keresel itt? - kérdeztük egyszerre a másikat.