§ 5 §

Csütörtök délután hamar eljött. Izgatottnak, érdeklődőnek akartam tűnni, de valahogy nem dobott fel, hogy megyek autósmoziba. Más visítva rohangálna körbe-körbe a nappaliban, ám az én gondolataim teljesen máshol jártak, miközben a szempillaspirált felvittem a szememre. Kék szemeim szinte világítottak, fekete, rövid hajamat csak beszárítottam. Felkaptam magamra egy egyszínű, kék pólót, amin nem volt semmi minta, fekete csőfarmert, és egy egyszerű farmerdzsekit. Mosolyogva vettem tudomásul, hogy ugyanolyan egysíkú vagyok, mint mindig.

Leszaladtam anyuhoz, aki a nappaliban ült, és valami brazil szappanoperát nézett, amiben a főszereplő nő rákos, van egy férje, két gyereke, de a férje félrelép, a nő is, a gyerekek elszöknek, aztán további szálakon fut keresztül a 102 részes sorozat, amit anyám minden nap néz, pontban 7 órakor. Ilyenkor általában a szobámban maradok egy Neighbourhood CD társaságában. Nagyot sóhajtottam, és egy puszit adtam anya arcára. Mosolyogva nézett fel rám.

- Örülök hogy kimozdulsz a barátokkal kincsem - simogatta meg a hajamat, mivel időközben leültem mellé.

- Hát igen, én is - hazudtam mosolyogva. Nem akartam, hogy tudja, hogy ezerrel szívesebben mennék el Jesse-szel vagy Rowsonnal egy kiállításra, vagy művészkellékes boltba, minthogy autósmoziba egy horror filmre. Igyekeztem ezeket a gondolatokat kitörölni a fejemből, mert ha egyszer elkezdek fantáziálni, akkor egy egész eseménysorozat fut végig a fejemben, ami hosszú, részletes, és a saját képzeletem alapján alakítom. Csakhogy ilyenkor valahol elveszek a való életben és a hatalmas galaxis között, ami a fejemben van. De abban a bizonyos galaxisban nem Cooper Holen neve szerepelt, aki egy perccel később már az ajtón kopogott. Nagyot sóhajtva álltam fel, adtam anyunak egy utolsó puszit, és felvettem a fekete bakancsomat. Lehunytam a szememet, elszámoltam 10-ig, hogy lenyugodjak, és ne legyek egész este távolságtartó, és ezzel ne keltsek állandó pletykaforrást a "nagyok" körében. Barátságos mosollyal az arcomon nyitottam ajtót. Fekete haj, kék szem, terepmintás dzseki, fekete póló, farmer és motoroscsizma. Attól függetlenül hogy nem motorral jött, hanem egy hatalmas, fehér, platóval rendelkező terepjáróval, ami még fél nyolckor, sötétedéskor is csillogott. Úgy tűnik Virginiában nem mindenkinek megy rosszul...

- Lola - mosolyodott el, és rekedtes hangon üdvözölt. Közelebb lépett, és két puszit nyomott az arcomra, miközben én álltam mint a cövek. Hogy kicsit mentsem az amúgy is kínos szituációt, elmosolyodtam, és bekiabáltam anyunak hogy elmentem. Kiléptem a hűvös levegőre, ami estefelé már kezd megszokottá válni.


- Mehetünk - sóhajtottam egyet, ami nem hatott túl lelkesen, mivel Cooper érdeklődve felvonta a szemöldökét.

- Mi van Holen? Nehogy sírj, hogy valaki nincs oda érted az első pillanatban - löktem meg a kezét, majd a kocsija felé indultam. A hátam mögött hallottam, ahogy felnevet.

Kinyitotta az autót, és beültünk a bőr ülésekbe, amik kimondottan kényelmesek voltak, főleg az ülésfűtés mellett. Cooper is bepattant mellém, bekapcsolta a rádiót, és beindította a motort. Őszintén szólva fogalmam sem volt, hogy merre van az autósmozi, szóval Holenre bíztam mindent, míg én vagy kifelé bámultam az ablakon, vagy pedig a kocsijában nézelődtem. Az első amit kiszúrt a szemem az egy viszonylag bontatlan doboz mentolos rágó volt, ami eddig kétlem hogy mindig a kocsijában lett volna. Cooper - Cooper, mire készülsz? Magamban nevettem, hogy ez a srác vajon komolyan azt képzelte, hogy nulla ismertség után elcsattanhat egy-két csók? Komolyan ennyire könnyen kaphatónak tűnök?

- Nos, Lola. Mesélj magadról - pillantott rám, miközben vezetett. Amikor Mr. Peterson ezt csinálta, akkor egyáltalán nem zavart, viszont Holennek le tudtam volna ordítani a fejét, hogy az útra koncentráljon, ne rám.

- Nincs semmi érdekes mondanivalóm.

- Hogyhogy egy ilyen gyönyörű lánynak nincs barátja? - kérdezte érdeklődve, miközben egy nagyot pukkantott a rágójával.

- Honnan veszed hogy nincs? - vágtam rá csípőből. Igazából a szarkasztika az életem. Mindig is akartam egy olyan pólót, amin az áll, hogy "Me? Sarcastic? Never", de végül sosem kaptam meg.

- Van? - kérdezte gyorsan Holen, elég ijedt képpel, mire nevetni kezdtem. Most lettem tanúja egy olyan arckifejezésnek, amire örökké emlékezni akarok. Az a tipikus "Esti parti lefújva?" nézés. Mikor már percek óta röhögtem, Cooper is elkezdett nevetni.

- Amúgy nincs - mondtam, amikor már egészségesen vettem a levegőt, és nem fetrengtem a nevetéstől mint valami retardált. Most a mellettem ülő srác kezdett el nevetni.

- Hihetetlen vagy - rázta a fejét, mire kuncogtam egyet. Sok időnk nem maradt társalogni, mivel Holen bekanyarodott az egyik zsákutcába, aminek a végén a mozi állt. Igazából csak egy hatalmas parkoló egy meg nagyobb vászonnal a végében, amin majd a film fog futni. A sorok között kacsáztunk, míg végül találtunk helyet két autó között, amiben természetesen a barátaink ültek. Andrew és Zora mosolyogva ugrottak le a kocsi platójáról, hogy üdvözöljenek minket, viszont a mellettük lévő autó fel-le mozgott, az ablakok párásak voltak, és halk nyögések szűrődtek ki bentről. Zora bocsánatkérőn nézett ránk.

- Ismeritek Samet. Sajnos nem tudott várni, ahogy Lena sem - forgatta meg unottan a szemét, mire elnevettem magam. Holen rám pillantott, de én úgy tettem, mintha nem is vennék róla tudomást -Na és Lola, milyen a rajztanfolyam? - kérdezte Zora, rám emelve a tekintetét. Mosolyogva vonultunk távol a fiúktól, és beszélgetni kezdtünk. Mindent elmeséltem neki, kivéve Jesse - t. Nevetgélve, suttogva beszélgettünk, ami most jól esett, és talán épp ezért volt rossz, amikor Cooper felénk lépkedett.

- Csajok, kezdődik a film, szóval Lola - nyújtotta ki felém a kezét, mire magamban elhúztam a számat, és felé igyekeztem. Amikor már Andrew is beszállt a kocsiba Zorával, egyedül maradtunk a csípős hidegben.

- Két opció van: vagy beülünk az autóba és ülésfűtés, vagy pedig a platóra fekszünk, és betakarózunk - mosolygott el, majd megnyalta a száját. Kár, hogy ez esetben ez engem nem izgatott fel, inkább csak visszafojtottam az öklendezést. Sajnos nem jött be Cooper próbálkozása, valahogy túl könnyűnek, gyerekesnek, komolytalannak éreztem. Amikor csak várakozón nézett rám, rájöttem hogy valamit válaszolnom is kéne a kérdésre.

- Szerintem az ülésfűtés - mondtam mosolyogva, mert hiába lehet ott könnyebben bepróbálkoznia, de akkor is melegebb, mint a szabad levegő. Amikor Holen ajkán egy diadalittas, győztes mosoly jelent meg, már tudtam, hogy rosszul döntöttem, és a szívem és az agyam is könyörgött, hogy a platót akarom. De már nem volt visszaút.

A film első pár percében Cooper figyelmeztetett, hogy elég durva horror lesz, szóval ha félek, akkor ő ott van nekem. Hát nem nagylelkű? Szarkasztika nélkül, természetesen. Sajnos itt még Cooper nem tudta, hogy imádom a horrorokat, és hogy lazán végignézem bármelyiket egy kis ijedtség nélkül is. Holen talán a film felénél kezdte el unni az egészet, és elkezdte a hajamat birizgálni. Az elején még nem zavart, de amikor már a nyakamat cirógatta, és egyre közelebb hajolt, az már igen. Aztán egyre inkább felbátorodott, és az ajkait, a nyakamhoz nyomta, és puszilgatni kezdte. Itt már kezdtem eltolni magamtól, és hangoztattam is hogy álljon le, ám mint aki süket, folytatta. Nem telt el pár másodperc, és a nyakamat kezdte el szívni, de erősen, durván, fájdalmasan. Próbáltam rátapadni az ablakra, igyekeztem kevésbé közel lenni hozzá. Nem élveztem amit csinált, csak fájt és rettenetes érzés volt, de nem voltam annyira erős, hogy ellökjem. Miután a nyakamat háromszor kiszívta, áttért a testemre. A pólóm alá nyúlt, és a melleket kezdte markolászni. Idegesen ütögettem, toltam el magamtól, de nem sikerült. Cooper egyre erőszakosabb lett, és átrántott a vezető ülésre. Esetlenül, kiszolgáltatottan ültem az ölében, miközben lehúzta a nadrágom sliccét. Az ujját búcsúsztatta a nadrágomba, én meg csak rángatóztam az ölében. Egy pofont egyből le is kevert nekem a hisztim miatt. A bugyimat félretolta, és olyan területekre tévedt a keze, ahova nagyon nem kellett volna. Halkan felsikoltottam, majd minden erőmet összeszedve ellöktem magamtól, és kiugrottam az autóból. A könnyeimmel küszködtem, miközben felvettem a farmerdzsekimet. A zsákutca felé rohantam, miközben fogalmam sem volt, hogy hogyan fogok hazajutni. Sírni tudtam volna, a mellkasom és a szemem égett. Cooper Holen majdnem megerőszakolt a kocsiban. Abba bele se merek gondolni, hogy egyszer így kelljen elveszítenem a szüzességemet. A sötét úton egyedül haladtam, és rettentően féltem. Totálisan egyedül voltam, teljesen védtelenül. Aztán lehet a sors szólt közbe, vagy esetleg szimplán szerencsém volt, hiszen egy jól ismert autó parkolt le mellettem. Letöröltem a könnyeimet.

- Grace - nézett rám csodálkozva Jesse. Én csak megráztam a fejemet, majd ismét sírni kezdtem. Kinyitotta az ajtaját, majd mintha csak a saját mentsváramba rohannék, olyan gyorsan beültem, hogy egy traffipax se tudta volna lemérni a sebességemet. Amint beültem Mr. Peterson a karjaiba zárt. Annyira furcsa, hogy már másodjára vigasztal így, két napon belül.

- Gyere Kicsi. Hazamegyünk - mondta, majd beindította a motort. Abban viszont biztos vagyok, hogy nem a mi házunkba, az én otthonomba megyünk.