§ 6 §

Este 10 óra körül lehetett, amikor bekanyarodtunk egy számomra ismeretnem utcába. Könnyeim rászáradtak az arcomra, a sminkem valószínűleg már fekete csíkban a szemem alatt helyezkedett el. Még mindig beleremegtem a gondolatba, ha eszembe jutott hogy simán megerőszakolhatott volna, akár ott a kocsiban. És már megint kezdek magamba fordulni, hisz ez az én hibám. Naiv voltam, pedig ennek előre látható jelei voltak, és így könnyedén el lehetett volna kerülni ezt az egészet. Jesse leparkolt egy hatalmas ház előtt. Két emeletes, mediterrán épület tornyosult előttem, narancs falakkal és fehér ablakkeretekkel, és olaszos, sok színből álló tetőcserepekkel. Egy darabig csak ültünk némán a kocsiban, és a házat figyeltük, mintha még egyikünk se látta volna. Kellemes volt a némaság, megnyugtatott, és biztonságban éreztem magamat Mr. Peterson mellett, bármennyire is helytelen volt már maga a helyzet is. Óvatosan rá emeltem a tekintetemet, és végigmértem az arcát. Kék szemei csillogtak a lámpa gyér fényében, ahogy hidegen nézte a saját házát. Arcáról, kemény vonásairól nem lehetett leolvasni semmit, ami ebben az esetben kifejezetten frusztráló volt. Fekete, rövidujjú pólója alatt jól kivehetőek voltak az izmai, és a nyakában egy egyszerű ezüst lánc lógott. A haja most másképpen állt, kissé úgy tűnt mint aki vágatott belőle, és ezzel kezdtek eltűnni a göndör tincsek, viszont ez a fazon rettentően jól állt neki. Az ember még mindig nem tudná megmondnai, hogy hány éves lehet, viszont nem 34-nek mondanák, az biztos. Rózsaszín ajkai sosem voltak szárazak, és mindig amikor nagyon gondolkozott egymásnak préselte őket. Pár perc múlva Ő is rám emelte a tekintetét. Egymás kék szemét néztük egy jó ideig, és próbáltuk kitalálni, mit gondol a másik. Nekem nem sikerült, és a reakciók alapján Jessenek sem. Amikor már nem bírtam tovább az égető pillantását, elkaptam a szememet és a műszerfalat kezdtem el vizslatni.

- Hogyhogy ott voltál? - törtem meg végül a csendet rekedtes, sírós hangon, mire gyorsan megköszörültem a torkomat. Jesse felém pillantott, és az arcomat figyelte. A történtek után eszembe jutott, hogy nem szabadna Mr. Petersont letegeznem, szóval magamban imádkoztam, hogy ne vegye észre.

- Minden második csütörtök este az öcsémmel megyek - sóhajtott egyet fáradtan.

- Köszönöm - mondtam óvatosan, hisz nem tudtam, hogy Jessenek mennyi a beszélgetéslimite, ami után eldurran, és bezárkózik. És nála pont ez volt az izgalmas is: sosem lehet tudni, mit hogyan csinál, mikor vagy sok neki, mit mond, és mit tesz.

- Grace... Mi történt? - kérdezte lassan ő is, és teljes testével felém fordult. Kék szemei érdeklődőn kutattak. Kezeim kissé megremegtek, amit Jesse észre is vett. Gyönyörű tekintete aggodalommal telt meg, kezét az enyémre helyezte, amitől az egész testem lángra lobbant. Tenyeremet felfelé fordítottam, és összekulcsoltam a kezeinket. Talán hiba volt, de akkor egyikünk sem ellenkezett. Bizsergett a kezem az érintésétől, szemeimet az övébe fúrtam.

- Cooper Holen majdnem megerőszakolt a kocsijában - mondtam viszonylag higgadtan, mivel Jesse keze ilyen hatással volt rám. Kimondva ezt a mondatot elszégyelltem magam, hisz az én hibám hogy ennyire gyenge és naiv vagyok. Egy újabb könnycsepp gördült le az arcomon.

Gyűlöltem magam. Én nem ilyen vagyok, én nem vagyok ilyen sírós, bőgős, ideggyenge ember, hisz eddig én maga voltam az életkedv és a vidámság. Nem értem mi lett velem, és hogy miért mindig Jesse előtt kell kiborulnom. Megráztam a fejemet, és letöröltem a szemem aljáról a könnyeket.

- Grace... Én... - kezdte Mr. Peterson, de én a szavába vágtam.

- Nem. Semmi bajom - mosolyogtam rá, mire a szememet kezdte el kutatni. Csodák csodájára ő is elmosolyodott, látván a határozottságomat, és a gyenge színészi képességemet. Kihúzta a kulcsot a kocsiból, és felém fordult.

- Bemegyünk? - nézett rám, mire én óvatosan bólintottam.

- Szabad ezt? - kérdeztem bizonytalanul, mire Jesse rám emelte az óceánkék tekintetét.

- Közel sem szabadna, Grace. De mégis itt vagyunk - mondta komolyan, majd kinyitotta az ajtaját és kiszállt a járműből. Én még mindig kissé sokkolva ültem az ülésemen, és gondolkoztam a mai eseményeken. És még csak este 10 óra van. Jesse az én oldalamra kocog, és kinyitja az én ajtómat is. Amilyen szerencsétlen vagyok erről a hatalmas terepjáróról simán le is estem volna, ha két erős kéz nem kap el. Jesse két keze a derekamon volt, az én kezeim a nyakát kulcsolták át, testünk összepréselődött, az arcunk egymástól két centire volt. Tengerkék szemei újra az enyémre találtak, és az enyém akaratlanul is a szájára tévedt. Rózsaszín, dús ajkai miatt a gyomrom fel-le ugrált. Jesse elemelte az egyik kezét a derekamról, és az arcomhoz nyúlt. Megfagyott bennem a vér, a szívem hevesen dobogott, hogy most mit fog tenni. Először puhán az arcomra tette a kezét, majd felemelte a hüvelykujját, és végigsimított vele a számon. Ajkaim elnyíltak, miközben újra megsimította a számat. Annyira akartam az előttem álló férfit, mint talán még soha senkit. Egy csókért bármit odaadtam volna, hisz Jesse két simítással elérte, hogy alig kapjak levegőt. Majd hirtelen a szemembe nézett, amiben az eddigi vágy helyét átvette a jegesség. Megijedtem, amikor az összes varázst megszüntette azzal hogy két lépést tett hátrafelé. Kerülte a tekintetemet, nem akart a szemembe nézni. A szemeimet újra könnyek kezdték el marni, de most azért, mert Jesse ezzel a folyamattal keresztbetört. Majd a sírást és a szomorúságot átváltotta a harag bennem. Haragudtam magamra, de legfőképp Jessere, mert játszik velem. Szórakozik, és mozgat engem mint egy bábot. Dühösen becsaptam a kocsi ajtaját, és átdobtam a vállamon a táskámat. Még utoljára rápillantottam Jessere, aki érdeklődve nézett engem, és a következő lépésemet. Hideg pillantással néztem rá, majd határozott hangon megszólaltam.

- Hazamegyek - mondtam dühösen, hisz még mindig nem sikerült lehiggadnom.

- Dehogy mész haza - nevetett fel inkább gúnyosan, minthogy kedvesen. Lemondóan néztem rá, majd megindultam az egyik irányba, ahonnan jöttünk. Most már patakokban folyt a könnyem, pedig azt hittem hogy mára már kiszáradtak a könnycsatornáim.
Futó lépteket hallottam magam mögül, mire én is gyorsítottam.

- Grace! - kiáltott utánam Jesse, de úgy tetten mint aki meg sem hallja. Egy pillanattal később megéreztem a kezét az én karomon. Magával szembe fordított, és így én is láttam a meggyötört tekintetét.

- Gyere vissza - mondta könyörögve.

- Nem - ráztam a fejemet.

- Szükségem van rád - mondta a szemembe nézve.

- De nem értelek Jesse! Miért csinálod ezt? Egyszer jó hangulatod van, egyszer pedig bunkó vagy velem. Tudom hogy helytelen amit csinálunk, tudom hogy ez így nehéz, hisz a tanárom vagy, ráadásul 15 évvel idősebb, de nem tudok mit tenni - sírtam el magam, mire közelebb lépett és a karjaiba zárt. Úgy ölelt, mint aki soha nem akar elveszíteni, férfias illata bekúszott az orromba, és az egész testünk összesimult. Csak a teste melege mellett vettem észre, hogy este 11 órakor már elég hideg van, és fázok is.

- Gyere haza velem - suttogta a fülembe gyengéden, majd összekulcsolta a kezünket, és elindultunk a háza felé, ahol éjszakázni fogok.