§ 4 §

Szerda. Egy újabb festés, rajzolás Mr. Petersonnal. A múltkori alkalom után nem tudom hogy kéne ehhez az egészhez hozzáállnom, hogy kéne viselkednem, vagy viszonyulnom hozzá. Viszont amikor ezen gondolkozok újra és újra eszembe jut,hogy én csak egy diákja vagyok. Ezt ő is megmondta, csak akkor már késő volt, hisz megindultak Jesse felé a bonyolult érzéseim, amiket nem tudtam eltemetni, eltüntetni. Próbáltam minden mással foglalkozni,csak nem vele, ami nehéz művelet. Talán a legjobb gondolatelterelő téma az autósmozi volt. Újabb egyeztetések estek meg ezzel a programmal kapcsolatban: horrort fogunk nézni, Zora Andrewval megy egy kocsiban, hadd romantikázzanak, Lena kocsijába került Sam, az én kocsimba pedig Cooper. Igazából ez az egész teljesen olyan helyzet lesz, mintha Zoráék randijára mennénk még négyen gyertyatartónak. Kíváncsi leszek, mi sül ki ebből.

Egy nagy sóhajjal kiléptem a fürdőből délután hat órakor, és elkezdtem készülődni. A múltkori esetből tanulva kocsival fogok menni.

Felkaptam magamra egy egyszerű, minta nélküli fehér pólót, és egy fekete-fehér nagyobb kockás, bő szabású inget, aminek feltűrtem az ujját. A hajamat kibontottam, és mivel csak vállig ér, szimplán lógva hagytam. Nadrágnak most is rövidet vettem fel, ami a derekánál hosszabb, alul pedig rövidebb. A számra kivételesen rúzst tettem, egy enyhe rózsaszínes-pirosas matt árnyalatban, mivel idősebbnek nézek ki tőle. A szemre szemceruzát és spirált használtam, majd összepakoltam a festős dolgaimat, és lesétáltam a lépcsőn. Anyu ma szabadnapot vett ki, így a konyhában találtam.

- Szia Anya! - mosolyogtam rá, és leültem a bárpult másik oldalára. Anyu felpillantott rám. A szemünk hasonlít a legjobban. Neki is olyan jeges-kék színű, mint nekem, viszont a haja szőke, göndör, és csodaszép. Korához képest nagyon jól tartja magát, pedig egyedül dolgozik, és férj nélkül maradt.

- Szia Kincsem! Mi újság? Most mész - nézett a hátam mögé a táskámra. Óvatosan bólintottam, mire egy csalódott mosoly ült ki az ajkára. - Nem baj. Este megvárlak.

- Anya, éjfélkor végzünk. Szükséged van a pihenésre! - mondtam neki szigorúan.

- De Lola, hadd várjalak meg - mosolygott fáradtan. Elnevettem magam a makacsságán.

- Jó, de akkor sietek haza - mondtam, majd egy puszit nyomtam az arcára, és kiléptem a házból. A kocsim felé vettem az irányt.

Lassan vezettem a fás, erdős úton, közben a rádióban lévő elég rossz zenéket hallgattam. A hajamat összeborzolta a szél, mivel tövig lehúztam az ablakot, és a napszemüveget a szememre toltam. Boldognak éreztem magam, nem foglalkoztam semmivel, csak azzal, hogy végre láthassam Mr. Petersont. Bár féltem, mivel Jesse maga a két lábon járó kiszámíthatatlanság, hol rossz kedve van, hol pedig azt hiszi hogy ő Dóra a felfedező, akinek egyetlen gondja-baja a lopós róka. Erre a gondolatra magamban felnevettem, és hajtottam tovább a kihalt úton. A háttérzene mellett az agyam kattogni kezdett, méghozzá szüntelenül, ahogy elhaladtam a szarvasveszélyt jelző táblák mellett.

Igazából teljesen kétséges a jövőnk. Mármint, sosem tudhatod, hogy mikor ugrik eléd egy őz, miközben az autópályán száguldoztok. Sosem tudhatod mikor sétálsz ki véletlenül egy autó elé. Nem lehet tudni, mikor jön oldalról beléd egy teherautó. És belegondoltatok már, hogy milyen lehet a kórházban feküdni, az intenzíven? Látnád magad kívülről? Tudnád, hogy kik látogatnak meg, hallanád hogy mit mondanak? Vagy csak feküdnénk öntudatlanul? Valami szomorú zene menne a fejünkben, közben visszaemlékeznénk életünk legszebb pillanataira? És mi lenne, ha meghalnánk? Ijesztő gondolat, az egyszer biztos. De vajon az apám most mit csinál? Lát? Hall? Vagy csak fentről néz minket? Vagy esetleg semmi. De tényleg ennyi lenne az emberi élet? Élsz, aztán meg sötétség és némaság? Nem marad belőled több mint egy sírkő és pár emlék? Miért felejtjük el azokat az embereket akik meghalnak? Valahogy elkopnak, és szokták mondani hogy az idő segít, de ebben nem segít. És nem hiszek a reinkarnációban.

Annyira elgondolkoztam, hogy észre sem vettem, hogy a belvárosba értem, a hatalmas téglaépület elé. A parkolóba hajtottam, és leállítottam a motort. Lassan kifújtam a levegőt. 7:50-et mutatott a műszerfalon lévő digitális  óra, ami a tudtomra adta hogy nem vagyok pontos. Az ujjaimmal átfésültem a hajamat, megigazítottam a pólómat és az ingemet, felkaptam az anyósülésről a táskámat, majd kilöktem a nehéz kocsiajtót. A bejárathoz lépkedtem, ám még mindig volt hátra 7 percem. A portán Greg bácsi felé fordultam.

- Csókolom! - köszöntöttem vidáman.

- Kislány, milyen jó kedve van itt valakinek! - nevetett fel kedvesen a bácsi, és elkezdett a pult mögött matatni. Amikor megtalálta amit keresett, felragyogott az arca. Egy kis, régi fa dobozka volt, amit már belepett a sok kosz és por, ám a fekete vas díszítések még így is látszódtak.
Óvatosan, hozzáértő kezekkel kinyitotta a dobozkát, és kihúzott belőle egy ovális alakú medált, ami szétnyitható. Finoman szétpattintotta az ékszert, majd felem mutatta a benne levő sárgás, megfakult képet.

- Látod ezt a csodát itt? - mutatott a jobb oldalon lévő képre, amin egy rövidebb hajú, vidám, mosolygós 20 év körüli hölgy volt. A medál másik oldalán egy férfi volt, akiről felismertem hogy Greg bácsi, ő is a 30-as évei környékén.

- Igen - mosolyogtam magam elé.

- És kíváncsi vagy a történetemre? - kérdezte, mire egy újabb bólintással feleltem.

- Ő volt Annabelle, a feleségem. Pár éve meghalt. Ő 20 éves volt, amikor megismerkedtünk, én 30. Gyönyörű lány volt, káprázatos, és elragadó személyiség. Feltétel nélkül szerettük egymást, és lám, hiába volt 10 év köztünk a korkülönbség, ami akkortájt még elég soknak számított, mégis tökéletes párt alkottunk. Pár évvel később elvettem feleségül. Gyerekünk sajnos nem volt. Annabelle nap mint nap sírt: a feleségem meddő volt, viszont nem akart örökbe fogadni gyermeket. És bizony, akkor, az én időmben ez még nehezebb folyamat volt. Szerelmem nem hagyott alább. Szerettem, jobban mint az életemet. 4 éve elhunyt, rákban. De hiába nincs most velem, én tudom hogy szeretjük egymást. Még a mai napig.

- Ez... - akadtam el, és éreztem, ahogy kigördül az első könnycsepp a szememből. Csodálatos, szívbemarkoló történet volt, ám a legszebb az egészben az, ahogy Greg bácsi elmesélte. Rajongással a szemében mesélt a feleségéről, és a szerelmükről. Tekintetében csodálat, tisztelet, és valami rettentő mély szeretet tükröződött.

- Greg bácsi, ugye mesél még nekem valamikor? - óvatoskodtam, hiszen nem tudtam, mennyire illik ilyet kérdezni, és nem tudtam, mennyire fáj neki, ha mesélni kell róla.

- Természetesen, kicsi lány - kacsintott egyet jókedvűen, mire én is elmosolyodtam.

Nyugodt csevegésünket egy kevésbé nyugodt hang törte meg.

- Grace, szerintem 10 perccel órakezdés után nem itt van a helyed, nem gondolom? Gregory, maga pedig ne most untassa a tanítványomat, kérem! - szólt dühösen, majd feltrappolt a lépcsőn. Sietve Gregre néztem, akinek fájdalom tükröződött az arcán.

- Imádtam a történetet. Jövök még, és mesél nekem Greg bácsi többet - mosolyogtam rá, majd átnyúltam a pulton, és ráncos karjára tettem a kezemet, nyugtatólag. Gyorsan le is vettem, hisz Jesse most fog kinyírni engem. Felrohantam a lepcsőn, egészen a második emeletre, majd levágtam magam a padba. Mr. Peterson egy szúrós pillantással díjazott. Ennyit a jó viszonyról.