§ 3 §

Annyira elszaladt az idő, hogy észre sem vettük a nagy alkotásban, hogy éjfél lett. Mr. Peterson egy nagy csattanással becsapta az előtte lévő naplóját,amibe óra közben irogatott.

- Viszlát mindenkinek, szerdán újra találkozunk. Aki messze lakik, és lány, az aludjon itt. A srácok remélem meg tudják magukat védeni - nézett jelentőségteljesen rám, amit nem teljesen értettem. Szememet megforgattam, gondolván, hogy ennyire gyenge azért én sem vagyok, mire egy apró, észrevehetetlen mosoly kúszott az ajkára, ami két másodperc alatt el is tűnt. Még utoljára mondott egy köszönést, és eltűnt a harmadik emeletre vezető fa csigalépcsőn. Gyorsan felkaptam a székem mellől a táskámat, belesöpörtem az asztalról mindent, és a lépcső felé rohantam. Hátrahagytam az összes csoporttársamat, és köszönés nélkül leléptem. Egyrészt, mert nem akartam Jesse-szel találkozni, másrészt pedig Richardot is el akartam kerülni. Szóval a többiek csacsogásával nem törődve siettem le a hideg márványlépcsőn, kezemet végighúzva a feketére mázolt korláton. Elhaladtam az első emelet aulája mellett, és még tovább haladtam lefelé. Én aztán nem alszok itt... Mosolyogva köszöntem a portás bácsinak.

- Csókolom!

- Kislány, hát nem mondta neked a tanárod hogy aludj itt? Veszélyes ilyen időben Virginiában sétálgatni, egyedül - csóválta meg rosszallón a fejét. A lámpa fényénél ki lehetett venni Greg bácsi idős arcát, ráncos bőrét, fáradt, táskás szemeit.

- Köszönöm az aggódást, de minden rendben lesz - sóhajtottam, majd kiléptem a kapun. Hűvös levegő csapta meg az arcomat, én pedig kissé összehúztam magamon a dzsekimet. Lelépdeltem a lépcsőn, és a egy gyengén kivilágított erdős út felé indultam. Ám az utolsó lépcsőfoknál valaki megragadta a karomat.

- Matt.

- Rowson - üdvözöltem én is az emós fiút. Arcán egy visszahúzódó mosoly jelent meg.

- Kösz amit mondtál -utalt a még óra eleji kis bemutatkozásra.

- Így is gondolom. Nem kell megköszönnöd - kutattam a sötétben a szemei után - Most viszont mennem kell. Majd még beszélünk Rowson - mondtam neki vigyorogva, és integettem egyet.

- Nem alszol inkább itt? Elég veszélyes lehet... - mondták ezt nekem ismét, a mai nap folyamán sokadszorra.

- Nem köszi. Hazamegyek - jelentettem ki, és hátrafordultam.

Már épp elhagytam a parkolót, amikor valaki majdnem elütött. Oldalról jött a kocsi, és köztem meg az első ajtó előtt talán két centi volt. Ijedten arrébb ugrottam, majd szemügyre vettem a sötétben fehéren világító terepjárót. A sötétített ablak az anyósülés felől lehúzódott, és én észrevettem a fekete, göndör tincseket a hozzá tartozó kék szempárral.

- Makacs egy személyiség vagy, Lola Matt - jegyezte meg rekedtes hangon, miközben a szememet figyelte.

Óvatosan elmosolyodtam, és bólintottam egyet.

- Ugorj be - utasította, mire én kinyitottam az ajtót, és beültem mellé. Anyám kicsinálna, ha azt látná hogy egy 5 órája megismert ember kocsijában ülök. De valahogy mégis megbíztam benne.

Bekötöttem az övet, és elindultunk az úton. Az orromba ismét bekúszott a férfias illata, ami rettentő kellemes aroma volt. Citrom, menta, és még egy kis cigifüst.

- Mr. Peterson cigizik? - kérdeztem bátran. Talán jobban tettem volna ha befogom a szám.

- Tanártól nem kérdezünk személyes kérdéseket. Főleg nem úgy, hogy te csak egy diák vagy - mondta, miközben a karja megfeszült, és ujjai elfehéredtek a kormányon. A kezén jól észrevehető volt a bicepsze, ami hihetetlenül izmosnak és vastagnak tűnt. Mert így is volt.

Szívem szerint hozzáértem volna, és bocsánatot akartam kérni, de aztán mégis meggondoltam magam. Hogyan érhetnék hozzá? Hisz csak egy diák vagyok. Ahogy ezt ő is megmondta.

Könnyek kezdték el marni a szememet, a gyomrom fájdalmasan összeszorult. Megpróbáltam előszedni az összes stressz elleni trükköt, amit még anno a pszichológus mutatott. Szorítsd ökölbe a kezed. A körmeim már a húsomban vannak. Vegyél mély levegőt. Nem megy. Képzelj el egy stop táblát, állítsd meg a problémákat. Csak azt látom hogy a terepjáró áthatol a stop táblán.

Valahogy mégis előkerítettem a maradék büszkeségemet és erőmet, és könnyek nélkül mondtam tovább az utat Mr. Petersonnak.

- Itt jobbra, és bal oldalon a második ház - fejeztem be a mondandómat, majd hátradőltem a fekete bőr ülésben. Újra visszaköltözött belém a nyomasztó érzés.

Idegesen nyúltam az ajtó kilincséhez, mire Jesse áthajolt rajtam, lefejtette onnan a kezemet. A közelsége miatt alig vettem levegőt, és amikor bőre a bőrömhöz ért, ezernyi szikra gyújtotta lángra a testemet.

- Lola, ezen az úton akartál hazasétálni, egyedül? - kérdezte a szemembe nézve. A lámpa gyér fényében figyeltem a tökéletes arcvonásait, és a ragyogó kék szemét, amivel engem pásztázott. Mondandója a mögöttünk megtett autóút miatt érkezett, mivel egy meglehetősen sötét, kivilágítatlan, erdős részen keresztül jutottunk haza.

- Igen - mondtam magabiztosan.

- Ez nem játék, Lola Grace Matt - nézett rám fenyegetően.

- Grace?

- A harmadik neved - rántott vállat.

- Ezt tudom. 19 éven keresztül tudtam. De a tanár úr honnan tudja? - néztem döbbenten, hisz újra a sírás kerülgetett.

- Megnéztem a naplóból - mondta mosolyogva, én viszont azt éreztem, hogy mindjárt elhányom magam. Sírni akartam, tombolni. Ezt Jesse észre is vette.

- Hé kislány, mi a baj? - nézett felém őszinte tekintettel. Ekkor gördült ki az első könnycsepp, amit a többi követett, és így a többi. Óvatosan felém fordult, és ujjaival letörölte őket, egyesével. Beleborzongtam az érintésébe, amit Ő is észrevett, de ilyen állapotban nem érdekelt.

- A.. Az apám... - kezdtem sírva, akadozva.

- Mesélj babám - mondta kedvesen, majd áthúzott a terepjárón, és beültetett az ölébe, így az én arcom az övével szembe volt. Izmos teste teljesen körülölelt. Biztonságban éreztem magamat, így lassan elkezdtem mesélni.

- Apám két éve meghalt, tüdőrákban. Mindig mesélték, hogy a Lola nevet anyám akarta, apa meg a Grace-t. Nem jutottak dűlőre, így a Grace-t is megkaptam. Nem szerettem, mindig hisztiztem miatta kis tizenéves fejjel, hogy olyan ronda név. Apám ezt mosolyogva nézte, pedig belül mindannyiszor összetört. És én hálátlan voltam. Mást akartam, többet, jobbat. Ezért soha senki nem hívott Grace-nek pedig idővel rájöttem, hogy ez egy csodaszép név. De akkor már senki se mert így szólítani - sírtam el a végét, majd apám emléke újra előtört. Zokogva omlottam Jesse vállára, és puha nyakhajlatába temettem az arcomat. Sírtam, sírtam és sírtam, míg ő a hátamat simogatta nyugtatásképp. Átkaroltam a nyakát, és még közelebb húztam magamhoz.

Egy idő elteltével elhúzódtam, és letöröltem az elkenődött sminkemet. Jesse szemébe néztem, aki kedvesen, megértően nézett rám.

- Köszönöm - suttogtam lehajtott fejjel, majd felálltam, és a kapunkhoz siettem.

- Grace! - kiáltott utánam a kocsiból - Szerdán találkozunk! - mondta mosolyogva. Magam elé meredtem, és a kezemben fekvő kulcsot figyeltem.

- Szerdán találkozunk - suttogtam magam elé, majd beléptem a házba, ahol anyám már rég aludt. A fürdőszobába rohantam, és lehúztam a fejemről a pólót, amikor megéreztem.

Jesse Peterson illata rajta volt a pólómon