§ 11 §

 - Jesse soha nem akarta felkeresni a lányát? - kérdeztem, amint leültem a nappaliban. Rowson háza szinte teljesen ugyanúgy nézett ki mint Jesse-é, valószínűleg egy építész tervezte mind a kettőt.

- Dehogynem - huppant le mellém a piros kanapéra két teásbögrével a kezében. - Számtalan alkalommal próbálkozott, fel akarta őket keresni, de nem sikerült. Így feladta végül, beletörődött és tovább lépett.

- És a lány... A volt diákja... Szép volt? - kérdeztem a bögrém élét kocogtatva. Nem néztem Rowsonra.

- Kérdezed ezt egy meleg sráctól? - nevetett fel - Amúgy szép volt. Vörös haja és zöld szeme volt, és az arcát szeplők borították. Mindig mosolygott, és persze baromi tehetséges lány - fejezte be, én meg teljesen elkeseredtem.

- Azt mondtad hogy tapasztalatból beszélsz, hogy nem érdemes tanárral kavarni... - kérdeztem óvatosan, miközben az ablakot néztem, és konstatáltam, hogy az esőtől már semmit se lehet látni. A meleg teámba kortyoltam, és Rowsonra néztem, akinek az arca megrándult.

- Sokan kíváncsiak, hogy a tanáruk milyen nemhez vonzódik. Anno én is az voltam, még gimnáziumban. Minden történt, csak jó dolog nem - mondta, és éreztem, hogy nem akar erről többet beszélni, úgyhogy jegeltem a témát.

- Jesset nem ilyennek ismertem - suttogtam, majd újat kortyoltam a teából. Rowsonra néztem, aki csak együttérzőn mosolyodott rám.

- Még sok mindent nem tudsz róla Matt. Nem fogja hagyni hogy tönkremenjen ez az egész köztetek. Kitartó és ragaszkodó típus - mesélte, mire újabb és újabb kérdések jelentek meg a fejem felett lévő képzeletbeli kis buborékba.

- Nem terveztem elhagyni - suttogtam.

- Matt... Én szóltam. Mindenesetre, én nem foglak titeket beköpni. De jobb óvatosnak lenni - sóhajtott, én pedig a fejemet a kezeim közé hajtottam. Túl sok minden zúdult rám egyszerre: Kenzie, aki Jesse volt diákja, egyben exe és egyben a gyerekének az anyja. Maggie Peterson, aki egy csöpp kis fél éves lány, akinek apa nélkül kell felnőnie, mert az anyja elszakította az apjától. Jesse, akinek nem túl szép a múltja. Rowson, aki hirtelen az egyetlen őszinte barátom lett, akiben megbízok.

- Éhes vagy? - kérdezte hirtelen. Mintha csak a szervezetem észbe kapott volna, mordult egyet a gyomrom. Rájöttem, hogy már dél elmúlt, és Jessenél nem reggeliztem.

- Igen - sóhajtottam, és felálltam a kényelmes kanapéról, majd a konyhába vittem az üres bögrét. Rowson követett.

- Rendelünk? Mit kérsz, pizzát? - kérdezte kedvesen, és a pult másik oldalára sétált, ahol leült egy bárszékre, velem szemben.

- Kínait, kérlek! - néztem rá, a lehető legaranyosabb tekintetemet elővéve. Nevetve állt fel, és sétált a folyosóra, ahonnan visszakiabált nekem.

- De akkor azért elmegyek, mert itt van a közelben. Vigyázz a házra és ne szaladj sehova - mosolygott, magára kapott egy farmerdzsekit, ami természetesen fekete volt, felkapta a kulcsokat. Reméltem Rowson utána hazavisz, mert péntek révén ma lesz tanfolyam. Nem tudom, hogy fogom túlélni azt négy órát Mr. Peterson közelében, hogy nem tegezhetem, nem értetek hozzá, nem nézhetek rá másként, nem válaszolhatok a kérdésére, csak mint egy tanáréra. De nem hagyhatom ki, hisz szükségem van a tanfolyamra, és Jesse pontosan jól tudja hogy nem vagyok beteg. A bárszéken ültem még mindig, és gondolkoztam, miközben Rowson kívülről bezárta az ajtót. A nappaliba sétáltam, és kinéztem a nagy üvegajtón, ami a teraszra vezet, és ahonnan látni a szomszéd házat. Egyfolytában gondolkoztam rajtunk, és Maggie Peterson neve nem ment ki a fejemből. Jessenek van egy fél éves kislánya, valahol Európában. Az eső még mindig zuhogott, az ég teljesen szürke volt, tehát jelét sem adta annak, hogy abba akarná hagyni az őszre jellemző időjárást. Fejemet a hideg üvegnek döntöttem, miközben legördült egy könnycsepp az arcomon. Jesse házában akartam lenni, nyugodtan, boldogan és szerelmesen, és azt szerettem volna ha őszinte lenne hozzám. Nem ismerjük egymást régóta, jól tudom, ahogy azt is hogy a tanárom, és azt is hogy 15 évvel idősebb. Nem gondoltam volna hogy hirtelen apakomplexusos leszek, és Jesse sem számolt azzal, hogy szinte átcsap pedofilba. De megtörtént, és már nem tudjuk visszacsinálni, bár kétlem hogy akarnánk. Ebben a percben kopogtak az ajtón. Megijedtem, aminek következtében bevertem a fejemet az ablaküvegbe. Homlokomra tapasztotta kézzel, érdeklődve igyekeztem az ajtó felé. Rowson nem kopogna, és volt egy erős érzésem, hogy ki lehet az ajtó túloldalán. Háttal az ajtónak dőltem, és a lehető leghatározottabb hangomon kiszóltam az első épeszű mondatot, ami a számon kijött.

- Ki az?

- Grace... Kérlek. Engedj be! - szólalt meg egy mély hang az ajtó túloldaláról. Megkínzottnak és fáradtnak hallatszott, kevesen múlt hogy ne sírjam el magam. Viszont hihetetlen bizsergést éreztem, és a porcikáim azt kívánták hogy átölelhessem, hogy mellkasába hajthassam a fejemet, és biztonságban érezzem magam. Ugyanakkor egy pillanatra meg is ijedtem: nem akartam olyan lenni mint Kenzie. Én nem az a fajta lány vagyok, akit el tud intézni egy gyors menet során sok ember előtt egy buliban. Na és Maggie? Akaratlanul is eszembe jutott, hogy ha a kapcsolatunk kibírná, lenne egy gyerek. Ha Jesse újra kapna valamilyen módon felügyeleti jogot, akkor... Én még nem tudnék anya lenni. Főleg nem más gyereke felett. 

Lassan kinyitottam az ajtót. Jesse állt előttem, a szakadó esőben, elázott, fehér pólóban, farmerben és szintén szétázott tornacsukában. Nedves tincsei lelapultak, és az arcába lógtak. Kék szeme tompán fénylett. A tekintetem másodpercek alatt a nyakára terelődött, ahol ott virított egy lila folt. Hogy lehettem ilyen hülye?

- Grace, muszáj beszélnünk - szólalt meg, miközben még mindig a lábtörlőn toporgott.

- Jesse, nem érdekel - utasítottam el, mert a harag még mindig bennem parázslott.

- De érdekel. Látom rajtad hogy mik a reakcióid felém - sóhajtott, majd izmos kezével a hajába túrt.

- Mit akarsz? - kérdeztem fáradtan.

- Meg akarom magyarázni az évszámot - vágta rá kapásból, mire felnevettem. Ha Ő azt tudná, hogy már szinte minden egyes részletet tudok...

- Ezzel elkéstél Jesse - mosolyogtam rá gúnyosan. Talán ha eddig őszinte lett volna velem, akkor most nem állnánk így.

- Tessék? - döbbent le teljesen, majd pár másodperccel később a homlokára csapott a felismeréstől, és egy kisebb káromkodás csúszott ki a száján.

- Mindent tudok. Illetve, nagyjából mindent. Kenziet, a záróbulit, a tornaterem mosdóját, Maggie Petersont, és Európát - mondtam hidegen, miközben belülről omlottam össze fokozatosan. Minden egyes elhangzott szó egy újabb golyó volt a szívemnek.

Jesse idegesen belemarkolt a hajába, majd leguggolt, és a kezébe temette az arcát. Fentről néztem rá, és igyekeztem visszatartani egy mosolyt, mivel így, ilyen állapotban teljesen olyan volt, mint egy kis óvodás, aki rossz volt, és bocsánatot kell kérnie a mamájától. Én is leguggoltam. A küszöb választott el minket, és talán ez is csak azt szimbolizálta, hogy két külön világban élünk. De lehet hogy csak túl sok romantikus regényt olvastam a tizenkilenc életévem alatt.

- Jesse - suttogtam letörten, de még mindig mozdulatlan maradt.

- Grace... Annyi mindent meg kéne magyaráznom. El akarom mesélni az én szemszögemből - álltunk fel újra, és néztünk egymás kék szemeibe. Az eső még mindig verte a ház tetejét, a járdát, az utat, a faleveleket, és a kocsik tetejét.

- Nem biztos hogy ez jó ötlet - ráztam meg lassan a fejemet, de nem néztem Jesse szemébe.

- Félsz hogy akkor túl könnyen megbocsájtanál? - kérdezte, és ebben a pillanatban az arcára kaptam a tekintetemet. Szemeink összekapcsolódtak, az én gyomrom pedig liftezni kezdett.

- Igen - húztam ki magam, és válaszoltam őszintén.

- Hát rendben. De nem feledd el Grace, ezt nem fogom ennyiben hagyni. Szükséged van rám, ahogy nekem is rád - fejezte be, majd válaszra sem várva leszaladt a lépcsőn, és átugrott az alacsony kerítésen, majd berohant a jobbra lévő házba. Én végig követtem őt a tekintetemmel, és az utolsó pillanatban Jesse még rám nézett, mielőtt berontott volna a saját házába.

Az ajtó csapódott, amikor Rowson leparkolt a kerítés előtt. Kiszállt két doboz kínaival a kezében, és felszaladt hozzám.

- Miért vagy idekint Matt? - nézett rám gyanakvóan, de csak egy enyhe mosolyt eresztettem felé.

- Nagyon fájt a fejem, gondoltam szívok egy kis friss levegőt - mondtam a lehető leghihetőbben, de nem igazán tudok jól hazudni.

- Értem. Már ha az a levegő egy bizonyos Mr. Peterson volt, akkor ajánlom hogy kevesebbet lélegezz be belőle, mert csak még jobban megfájdul a "fejed", ami a mellkasodban van - kacsintott rám, majd a konyhába ügetett az isteni illatú kínai kajával.

"Mert csak még jobban megfájdul a szíved" - suttogtam magam elé, aztán úgy döntöttem hogy inkább az ebédemre és a korgó gyomromra fogok koncentrálni.